FÉNYLABOR GONDOLATOK

o

Az igazság rólunk – 5 évesek lettünk

Egy kicsit nyersebb, érzelgősségtől mentesebb lesz ez az írás, mint amit megszokhattatok tőlem. Azt gondolom azonban, hogy amikor az ember egy szakaszt lezár az életében – és most mi ennek a folyamatában vagyunk – kell, hogy tisztán, objektívan értékeljen. Vigyázat, helyenként ironikus lesz, de sosem panaszkodó, ez fontos!

Van abban egy kis csalás, hogy most ünnepeljük a Fénylabor 5. születésnapját, mert valójában csak jövő májusban lesz, hogy 5 éve fotózunk esküvőket, így onnantól illene datálni… de majd akkor annak is örülünk! :)

Valójában az 5. házassági évfordulónk van (pontosabban lesz 9-én, de akkor nem leszek gép előtt).

mi

Itt és ekkor kérte meg Zoli a kezemet. :)

 

Miért szól ez mégis inkább a Fénylaborról? Mert az esküvőnk nélkül talán sosem jött volna létre, és át kellett élnünk minden jót és rosszat aznap és utána ahhoz, hogy sikeresek és szerethetőek legyünk ezen a piacon.

Nem álmodozásból született, nem romantikusan, ahogy hinnétek és nem is fennkölt szándékkal.

Első fázisban ámulva nézegettem az esküvői képeket.

Sosem voltam az esküvőjét tervezgető lány, nem is nézegettem ilyen oldalakat egészen a lánykérésig. Én még a régi, klasszikus faölelős képek világában nőttem fel, a művészetre fogékony emberként tehát értelemszerű volt, hogy magával ragadott a sokkal kreatívabb vonallal való találkozás. A Pinterestről nem is beszélve. :)

Szerettem persze mindig is fotózni, talán érzékem is volt hozzá, tudásom kevésbé… Egész jó kis felszerelésünk viszont igen (persze ezen bőven volt mit fejleszteni), de csak azért, mert Zoli egy nap kitalálta, neki mindenképpen kell egy tükörreflexes gép. Hogy ez az ötlete honnan jött, máig nem értem! Zolit nem ilyesmi iránt érdeklődő emberként ismertem meg. Valójában a mai napig röhögünk azon, hogy tavaly megjegyeztem neki, hogy én aztán mindent gondoltam rólad, de azt hogy kreatív vagy, nem. Szerintem az anyukája sem sejtette soha, hogy egyszer fotós lesz a fiából. Az én anyukám ugyan állítja, hogy kiskoromban gyakran mondogattam, hogy fényképész leszek. Én erre nem emlékszem. (Divattervező vagy lakberendező esetleg, mert százával gyártottam az ilyen témájú rajzokat! Hát a divattervezést még meg kell valósítanom, a többivel egész jól állok! :D)

A kettes fázis.

Most jön a csúnya része (előre elnézést a fotósoktól, majd kimagyarázom magam, mert nyilván nem így van, ahogy akkor gondoltam.) Megláttam az esküvői fotós árajánlatokat és azt gondoltam, hűű, az anyját, ezek egy nap alatt többet keresnek, mint nekem a havi fizetésem!

Azt találtam mondani Zolinak, hogy legyünk esküvő fotósok. Ő meg rávágta, hogy rendben.

Hármas fázis: poénkodásnak tűnt ugyan, de valójában mindketten teljesen komolyan gondoltuk az első pillanattól kezdve. Nem is tudom, hogy lehet ilyesmit komolyan venni, de anélkül, hogy tudatában lettünk volna a súlyával, csak úgy megtörtént. Alig rá egy évre, hogy ezt kijelentettem, már fizetett fotósként álltunk egy esküvőn. Bátrak voltunk, utólag érthetetlenül bátrak, hiszen akkor, amikor ezt a kijelentést tettem, nem tudtunk fotózni, tényleg nem…

IMG_7843

Ez itt életem első manuálban készített fotója… :D És igen, ez a nászutunkon készült… szeptemberben… ez van… Utána az alagutakon gyakoroltam…őőő…kevesebb sikerrel…

 

IMG_0239

Hát ezt most találtam, nem is emlékeztem rá! Először 10 percig röhögtem, Zoli milyen béna fotót csinált rólam a nászutunkon, pedig biztos nagyon kreatív akart lenni… aztán megtaláltam ugyanitt a párját! :D :D Mea culpa…

Azért azóta készítettem róla jobb fotót is…, hogy ő rólam? Hm, ez vitatható… :D Hát persze, több nagyon jót is, de ezt ne áruljátok el neki, mert mindig azzal húzom, hogy ő rólam nem tud értelmes fényképet csinálni!

Hiszek abban, hogy életünkben bizonyos találkozások, bizonyos utak eleve elrendeltek. Persze az, hogy miként használod őket, már rajtad múlik, de az elmúlt 5 év – tulajdonképpen 8, mert már a kapcsolatunkról is elmondható ez – minden perce azt igazolja, hogy semmit sem kapunk csak úgy ok nélkül. Nem akarom azt írni, hogy ez volt a sorsunk, azért tűnt ennyire magától érthetődőnek és természetesnek, mert ez így nem igaz, választhattunk volna másképpen is. Az viszont bizonyos, hogy amit így átéltünk együtt, gyökeresen megváltoztatott mindent bennünk és körülöttünk egyaránt.

IMG_8413

Ezt a képet a barátaink készítették rólunk akkor, amikor mi az első jegyes képeiket. Többek között rajtuk gyakorolhattunk.

Szerénytelen leszek, egyszer-kétszer had engedjem meg magamnak: gyorsan elég sokra jutottunk. Talán túl gyorsan is. Kapcsolati tőke és egyéb hátszél nélkül. Máig nem értem, hogy történt. Hibáztunk is nyilván, de tényleg nagyon igyekeztünk. Ez persze sokak szemét szúrta, jópár ellenséget szerzett nekünk, ez a piac kemény, gyakran álnok és igazságtalan. Ezt nyilván kívülről nem is sejtettem. Persze akadtak lelkes „rajongók” is, a mai napig lefagyok kicsit a meglepettségtől, hogyha kvázi idegenek áradoznak rólunk. Ezt nem lehet megszokni. Millió csodálatos pillanatot éltünk át, amiket nem is képzeltünk volna, rengeteg hálát, szeretetet, elismerést kaptunk, ami nem pénzben mérhető, hanem sokkal többet ér annál, de időnként kerültünk nagyon mélyre is. Voltak napok, amikor csak sírtam a gép előtt, volt, amikor majdnem feladtam.

Az lenne kívánatos, hogy most ódákat zengve magasztaljam az elmúlt éveket, de had írjak inkább kicsit a valóságról, mert ez az, amit nem láttok, a másik részét szerintem nap mint nap tapasztalhatjátok. (Nem sajnáltatni akarom magunkat, nehogy félre értsétek!!!)

Csak a tények:

Heti 7 napot dolgozunk, nem csak nyáron, hanem egész évben.

Az első 3 évben ezt napi 9 órás munkahelyi elfoglaltság mellett csináltuk, én csupán alig több mint egy éve hagytam ott a munkahelyemet. Megtehettem volna korábban is talán, Zoli is, de nehéz döntés volt mind anyagilag, mind lelkileg.

Többnyire napi 12-16 órát szentelünk a munkánknak, aminek maga a fotózás csak egy ici-pici százaléka. A többi ügyvitel, marketing, retusálás, agyalás gyakorlatilag nonstop, mert nem lehet kikapcsolni az agyadat egy percre sem.

Nem élnénk meg igazán csak esküvők fotózásából, de jelentősen jobban keresünk, mint korábban (bár az akkori fizetésünket nézve, ez azért nem nagy szó…bocs…). Sok millió forintot fektettünk és fektetünk folyamatosan a vállalkozásunkba (mostmár ugye a Rooms-ba is), ami napi szinten olyan sebességgel viszi a pénzt, hogy csak pislogunk. Az illúzió megvan, hogy jól élünk a pénzforgás miatt, de ami jön, annak jelentős része megy is.  Szóval elég gyorsan megdőlt az elképzelés, hogy heti egy nap munkával egy havi fizetést keresünk (mi ugye fél havit, mert ketté oszlik) és gyorsan meggazdagszunk.

Feláll a szőr a hátamon, amikor azt hallom-látom, hogy fű-fa-virág fotós akar lenni vagy már annak is képzeli magát, mert olyan könnyű és álomszerű meló, mert jól fizet és mi csak a szépet látjuk – azért merem így írni, mert én is közéjük tartoztam… micsoda banális indulás volt! Hát ez nem igaz. Az viszont igen, hogy nagyon lehet szeretni és ez bizony sok munkáról nem mondható el, jóllehet, ugyanúgy megdolgozik érte az ember. Amit nagyon szeretünk abba viszont könnyebben bele is lehet halni, persze átvitt értelemben, mert benne vagy testestől-lelkestől és ez nagyon veszélyes… máshogy meg minek csinálnád? A saját vállalkozás nem jár több szabad nappal, sőt jóval több áldozatba kerül, mintha csak alkalmazott lennél valahol, de ezt is csak a saját bőrünkön tanultuk meg. Látom persze, hogy nem mindenkinél van ez ennyire kiéleződve, de nálunk igen. Azt is, mennyi rosszabbul fizető, nehezebb munka van a világon, meg azt is, hogy van jobb és jövedelmezőbb is, de biztosan annak is megvannak a maga árnyoldalai, ahogy mindennek, ezt nem szabad elfelejteni.

Sokkal többet értünk el ezzel a hirtelen jött „ötlettel”, mint valaha gondoltuk volna, de jelentősen többet is kellett érte dolgozni. Persze nem mindig úgy sülnek el a dolgok, ahogy akartuk. Csak egy nonszensz példa. Azt értük el a vintage (enteriőrös) fotózással (vagyis ezt is, ez helyesebb így), hogy azt gondolják az emberek, csak vintage esküvőket fotózunk. (Nagyon nem.) Viszont el tudjuk adni szolgáltatásként, és bár nem éri meg igazán semmilyen szempontból, legalább nem csak a saját kedvünkre csináljuk, mint a legtöbben. Az pedig talán nem is olyan rossz dolog, hogy a nevünk összeforrt ezzel a piacon, volt ez egykor kitűzött célunk, ha úgy veszem, kipipálhatjuk.

Laura Virág-44

Mert ez kétségtelenül egy ikonikus fotó az életünkben.

 

Tavaly pedig még 19-re húztunk egy lapot, és létrehoztuk Magyarország első igazán nagyszabású enteriőrös fotóstúdióját, a Rooms-t. (Igen, így ismét szerénytelenül, elnézést azoktól, akiket ez sért…) Mindenki örvendezett, hogy végre valaki bele mert vágni, és pótol egy hiányt a piacon. Ma már értem, hogy miért nem esett neki korábban más. :) Erre aztán kis híján minden olyan dolog ráment, ami a magánéletünk kapcsán fontos volt, sőt még a Fénylabor is megbicsaklott kicsit. Megvalósíthattam azonban egy régi álmomat, a lakberendezést, mert azért a kinti enteriőröknél nem azt tehetem, amit szeretnék, hanem, amit a párok kérnek, hiszen az elsősorban nekik, róluk szól. (Megtanultam persze, hogy a Rooms-ban sem tehetek meg mindent, de ez már más ügy…)

9E8A9668 copy

A Rooms büszke tulajdonosaiként.

Utoljára nyaralni a nászutunkon voltunk, strandolni fogalmam sincs, a Balatontonnál több időt töltöttünk, mint előtte bármikor, de mindig fotóztunk. Egy-két alkalommal persze wellnesseltünk, és 3 napra elmentünk Barcelonába is egyszer. Nem volt olyan nap az elmúlt években, hogy a beszélgetéseink 80 %-a ne a munkáról szólt volna és két kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan nap volt, amikor tényleg egy percet sem dolgoztunk (csak beszéltünk róla).

Lekoptak mellőlünk sokan, mert nem volt időnk rájuk. A legjobb barátnőimmel 3-6 havonta találkozom személyesen. A családunkat alig látjuk, nem jutunk el csak évente maximum 2-3 alkalommal Győrbe. Hamar rá kellett arra is jönnünk, hogyha valamit csinálni kell, csak magunkra számíthatunk (egy-két kivételtől eltekintve, akiknek ezúton is köszönjük).

Gyerek helyett kutyát és macskát nevelünk, pedig a terv úgy szólt, hogy ma már nem itt kellene laknunk, hanem egy nagyobb házban, minimum egy gyerekkel. (A ház helyett lett a Rooms…)

Pelyhes-7477

Pelyhes, aki már 7 éve része az életünknek.

Masni-8

Masni. 2 éves.

Joggal kérdezhetitek, ha ilyen vacak és fárasztó ez az egész, akkor mégis mért csináljuk?! Megéri?

Először is nem vacak! Másodszor naná, különben miért lennénk még itt?! :)

Elmagyarázom. :)

Ami pedig mögötte van:

Csak az elmúlt 2 évben döbbentem rá, hogy a fotózás nem is a munkánk, nem szerelem, nem hobby, hanem a személyiségfejlesztő tréningünk. Dolgozni kellett keményen. Nem csupán a napi rutin adta a komoly kihívást, hanem az egymással és magunkkal vívott belső küzdelem. Az eredmény pedig valójában egészen másban mérhető, mint valaha gondoltam volna.

Aki ismert minket régen és ismer jól ma is, láthatja, hogy mennyi mindent tanultunk. (Nem szakmabeli tudásról beszélünk, persze azt is, de most nem az a fontos.)

Mit adott nekünk a fotózás?

Mindketten sokkal nyitottabbak lettünk. Nagyon is introvertáltak vagyunk ugyanis alapból, de fotózni jól nem lehetett így. Igazából én soha nem is szerettem az embereket… Az érzéseik, ami mögöttük van viszont érdekelt, a felszínes csevegés és jópofizás nem az asztalom ma sem, de képes vagyok erőt venni magamon, ami korábban elképzelhetetlen volt, és még élvezem is. Zolit a Rooms ebben különösen meglendítette. A kedvenc sztorim, hogy a futároktól is megkérdezi teljes őszinte érdeklődéssel, hogy milyen napjuk van, arról nem is beszélve, hogy spontán szóba áll ismeretlen emberekkel… Persze mára a nyitottság teljesen természetes és normális számunkra, de higgyétek el, ez nagyon fura tőlünk.

Rengeteg előítéletet levetkőztünk. Sajnos nem mindet, de igyekszünk. Mindenesetre megtanultuk, hogy nem szabad elsőre ítélni, mert semmi sem az, aminek látszik. Előbb-utóbb meg fogod érteni a miérteket, csak türelmesnek kell lenni. Közhelynek tűnik, de csodálkoznátok, milyen meglepetésekben volt részünk az elmúlt években! A fotózás léleklátás, nem viccelek! Egyszercsak meglátsz olyasmiket, amiket sosem vettél a másikon észre előtte, de még csak nem is feltételeztél. Valószínűleg ilyenkor – legalábbis én – annyira figyelsz a másikra, hogy nem tudsz elsiklani dolgok felett, és nem is tudják elleplezni előled, mégha próbálják is. Jobban ismerem a fotóalanyainkat, mint gondolnák! :D Ráadásul az, hogy nyitottabb és előítélet-mentesebb lettem sok múltbéli kapcsolatomat is más megvilágításba helyezte, rendezte a kapcsolatomat több emberrel is (magamban avgy face to face, az már mindegy), például az egyik volt osztálytársammal, talán, ha esetleg olvassa, magára ismer. Örülök ennek.

Élményeket, érzéseket, tanulságokat, kalandokat, hajmeresztő sztorikat kaptunk a fotózástól.

Betty-David-Paris-137

Hú, hát ez a kép nagyon sok mindenről szól, ajánlom hozzá a párizsi bejegyzést…

eskuvoi-kepek-milano-velence-29

Mert kedves és emlékezetes számunkra, és mert ha rájuk gondolok, mindig az jut eszembe, szerencsések vagyunk, amiért mások fontosnak tartják a véleményünket, amiért annyi emberséget kapunk a munkánkért cserébe.

 

Fizikális erőt is kaptunk. Ez ugyanis nem csak szellemi, hanem komoly fizikai kihívás is, főleg egy esküvő. Szerintem iszonyú büszkék lennének rám egykori tesitanárjaim, hogy milyen ma az állóképességem, bizony korántsem én voltam a legjobb tanítványuk… mondjuk ki, a legbénább és leggyengébb voltam.

Kitartásra tanított, állhatatosságra, arra hogy minden megvalósítható, csak tenni kell és hinni.

Arra is megtanított, hogy az elismerés nem díjak, nem pénz formájában várható, hiszen az megkopik, elfogy, tulajdonképpen tartalmatlan. Különben is minden kicsit túl van értékelve, ami materiális, az esküvői szakmában ezt kiéleződve látom mind az esküvők, mind a szolgáltatók kapcsán. Túl sok a külcsín, kevés a tartalom! Amit nem vehet el tőlünk senki, az az ajándékunk az elmúlt 5 évért már busásan a tarsolyunkban van.

Mivel hirtelen gondoltam, hogy beteszem ide ezt a levélsorozatot, név nélkül lesz, mert nem kértem rá engedélyt, de remélem, hogy nem bánja, aki írta. Szóval erről beszélek, ha eredményről, valódi ajándékról beszélek! Egészen komolyan így érzem, nem azért, hogy szirupossá tegyem a mondandómat.

 

Miután átadtuk az esküvői képeket:

Sziasztok!! 

Nagyon szépen köszönjük a képeket!! 

Nagyon-nagyon szeretjük őket!!!! Imádjuk mindet egytől-egyig!!! 

Annyira jo volt felidézni mindent, es olyan jó, hogy ilyen szép formában maradnak meg nekünk… :) 

Nekem különösen azokat a képeket jó látni, amin latom az arcokat a szertartás alatt, ez ugye nekünk “kimaradt”. 

Es szerintem tükröződik az a vidámság, ami az egész napot jellemezte! :) 

Még nem tudok betelni velük… meg nézegetnem kell őket… :D 

Szeretnénk megköszönni mindent… Elsősorban azt, hogy velünk voltatok, úgy ahogy… Segítettetek, tanácsot adtatok, terelgettetek, ha kellett :D Nem minden nap állunk fényképezőgép elé, de mégis a ti társaságotokban felszabadultak voltunk, jól éreztük magunkat. 

A képek pedig csodálatosak, még biztos nézegetjük őket egy ideig :) 

És külön köszönjük, hogy ilyen gyorsan megkaptuk őket! :)))

 

Miután feltettük a blogra őket:

Sziasztok!

Sajnálom, hogy csak most jut időm reagálni a blogbejegyzésre az esküvőnkről… Mikor megjelent, épp Magyarországon voltam, utána egy régi-új munkahelyen kezdtem, majd Anya töltött itt pár napot a húgával…

Nagyon-nagyon szépen köszönjük a csodálatos írást! Annyira nagyon jól esett, amiket írtatok…
Már többször elolvastam azóta, átélve az egész napot a szavaitokat olvasva, nézegettem a csodás képeket…
Őszintén hálás vagyok, amiért évekkel ezelőtt felfedeztelek Benneteket, és hogy megvalósulhatott, hogy Ti fotózzátok az esküvőnket…

Most már bevallhatom, hogy már jóval az eljegyzés, vagy csak az esküvő gondolata előtt, mikor ámuldozva nézegettem a képeiteket, és irigykedve olvastam a beszámolókat csodás esküvőkről, azon túl, hogy csakis Titeket szerettelek volna fotósainknak, arra (is) vágytam, hogy nektek is tetsszen minden, hogy jól érezzétek magatokat, és… És bárcsak érdemesnek találnátok az esküvőnket arra, hogy blogbejegyzes szülessen róla…! :))) Talán kicsit hiún vagy sznobul hangzik… :)))
Na persze elsősorban minden nekünk kellett, hogy megfeleljen, tetsszen, és a családnak, barátoknak, de azért szerettem volna Nektek is “megfelelni”. Talán bután hangzik… De nagyon örülök, hogy ti is jól ereztetek magatokat! Köszönöm, hogy megismerhettelek Benneteket, es köszönöm a csodás munkátok aznap és a gyönyörű képeket!

Biztos vagyok benne, hogy fogunk még találkozni!:)
Addig is gratulálunk a Rooms-hoz, és további jó munkát, szép esküvőket kívánunk Nektek!

 

Nemrég pedig ez a levél érkezett:

Sziasztok!

Pár hete otthon voltam, és csak ekkor jutott isőm arra, hogy az esküvői dekorációnak helyet találjak a szobámban.
Találtam néhány kisebb-nagyobb, dekorálatlan, tető nélküli befőttes üveget.
Mielőtt kidobtam volna őket, megkérdeztem Anyát, Apát, kellenek-e nekik, hátha tudjak valamire használni őket..
Egy perc gondolkodás után Apa azt mondta, elviszi őket, a pincénél lehetne beléjük gyertyát tenni, ha kiülünk.

Ekkor úgy éreztem, megfogta őt az esküvőnk hangulata, benne maradt emlékként olyan apróság, mint mécsesek a befőttesüvegekben…
Jóleső, melengető érzés volt :)

Ugyanígy gondolok most Rátok is, egy évvel az esküvőnk után!
Még csodásabbá tettétek a napunkat!
Köszönjük!!

 

Megéri? Meg.

Persze nem minden áron. S ez a változás, amiről az elején beszéltem.

Tükröt adott magunkra és a világra. Rengeteg különleges embert ismertünk meg (néhány olyat is, akivel jobb lett volna nem találkozni, de ebből volt kevesebb), miközben egyre jobban szembesültünk önmagunkkal is. Hibákkal, erényekkel egyaránt. Ösztönöz, hogy legyünk jobbak, őszintébbek, fejlődjünk, ugyanott merjük vállalni azt, akik éppen vagyunk.

Megtanított hinni magunkban, de arra is, hogy az önhittség nem vezet jóra.

Azt hiszem, büszkék lehetünk az elmúlt 5 évre mindenestől.

A legbüszkébb azonban mégis arra vagyok, hogy mindvégig kitartottunk egymás mellett! Akkor is, amikor a pokolba kívántuk a másikat, és ezt az egészet. Egyikünk mindig tudta mondani, hogy bocs, hülye voltam. Igazad van. Vagy épp, hogy nincs igazad, de elfogadlak olyannak, amilyen vagy.

A fotózás egy olyan társat adott mellém, aki keveseknek jut. Ezt nem lehet megköszönni, mert ez nem a szavakról szól. Valójában ezzel az írással leginkább őt ünnepelem.

Tavaly év végén rádöbbentem, hogy csak azzal hálálhatom meg a szeretetet, amit kaptam, hogy átértékelem és átsúlyozom a dolgokat. Még dolgozom rajta, mert nem megy egyik percről a másikra, hogy másképpen éljem (éljük) az életünket, de ma már tudom, hogy nincs fontosabb annál a maréknyi embernél, köztük a férjemnél, akik mindig ott vannak mellettem, sokszor teljesen láthatatlanul.

Ez nem azt jelenti persze, hogy ezután nem dolgozom, dolgozunk szívből, nem fontosak a párjaink számunkra, de rengeteg mindent másképp látok, és szeretnék végre élni is, amiről megfeledkeztem az elmúlt jópár évben. Igazából egész életemben… az időt pedig nem tudom már visszafordítani.

Ahhoz, hogy adni tudjak, magamnak, magunknak is kell adnom, mert különben miből merítenék, és hogy is várhatnék bármit is vissza!? Szóval, hajrá!

Kezdem azzal, hogy most éppen nyaralunk, és hogy mégiscsak megpróbálom megköszönni…

Most olyan leszek, mint az Oscar-díj átadáson a nyertesek. Végülis nyertesek vagyunk, mennyi minden a miénk már, amiről nem is álmodtunk!

Szóval mindenekelőtt köszönettel tartozunk a családjainknak, amiért minden körülmények között támogattak bennünket, és elviselik, hogy évente csak néhány alkalommal találkozunk, a kapcsolatot telefonon tartjuk, és nem figyelünk rájuk olyan erővel és olyan törődéssel, mint ahogy megérdemelnék.

Hálásak vagyunk azoknak a barátainknak, akik kitartottak így is mellettünk. Eszti barátnőmnek külön, amiért soha nem vágta a fejemhez, hogy a munka mindennél fontosabb, megtanulta, hogy hetekkel előre, naptárból tudunk csak időpontot egyeztetni, s amikor hónapok után először ülünk le csevegni egyet, úgy viselkedik, mintha csak tegnap találkoztunk volna. Minden nyavalygásomat meghallgatta, akkor is, ha egy szót sem értett belőle. Persze ez így van már vagy 20 éve, de azt hiszem, az elmúlt 5 év különösen igazolta, hogy mindig számíthatok rá, amiért elmondhatatlanul szerencsésnek érzem magam. Helgának pedig, amiért „fenékbe rúgott” mindig, amikor csak toporogtam, legutóbb kicsit haragudtam érte, talán ő is rám, de tudta, hogy itt az idő.

TTD-fotozas-sylvaata2012-57

Sylva & Ata

Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, óriási köszönet az első esküvős párunknak, Sylvának és Atának, amiért felmérhetetlen értékű bizalmat és szeretetet kaptunk tőlük. Kétségtelenül ők és a világ legklasszabb násznépe alapozták meg azt, ami a Fénylabor szellemisége lett. Azt, hogy lelke van, hogy emberi kapcsolatokról szól, és másképpen képtelen is volna működni.

Verának és Lucának pedig azt, hogy helyre billenthettem az esküvős-vívódásomat és kioldhattam egy nyomasztó érzést általuk magamból.

eskuvo-toszkanaban-205

Amikor tényleg valóra vált egy kívánságom… csodapillanat

IMG_1961

Ez pedig az a pillanat, amikor a fent teljesült kívánságom megszületett: “Szeretnék egyszer én is itt állni Firenze tetején esküvői fotósként egy párral”. (2,5 év telt el a két kép között)

Zoli, neked csak egyszerűen azt, hogy vagy, nincs értelme ezt túlragozni, tudod, hogy nem kenyerem… :)

Boldog 5. házassági évfordulót!

iriszzoli-toszkana-14

A kreatívunk … pár év csúszással, mert van, hogy a dolgok beéréséhez idő kell…

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...
CLOSE MENU .... .... ....