FÉNYLABOR GONDOLATOK

o

Hogyan állapítsd meg, hogy profi minőségű fotókat kapsz-e?

Van egy téma, ami évek óta foglalkoztat, tulajdonképpen attól kezdve, hogy elindultunk a fotózás útján. Nem bírom tovább magamban tartani, mert naponta képedek el, hogy mennyire meg vannak vezetve az ügyfelek.

Ez a fotók minősége. És most kivételesen nem a tartalmi, vagyis érzelmi töltetre, a beállításra, látószögre, pillanatok elkapására gondolok, hanem technikai minőségre.

Miért fontos kérdés ez számodra is? Laikusként mi közöd neked ehhez? Több mint hinnéd.

A technikai minőség ugyanis pontosan annyira mérvadó abban, hogy jó, pontosabban valóban professzionális, képet kapsz vagy sem egy fotóstól, mint az, hogy szép-e a pillanat vagy éppen te a képen.

Egy fotós kizárólag akkor mondhatja magát profinak (véleményem szerint egyáltalán fotózhatna pénzért), ha egy bizonyos technikai szintet képes hozni. Ez pedig nem diplomához, hanem egyszerűen technikai ismeretekhez és önkritikához kötődik. Sajnos a piacon a fotósok nagyon-nagyon jelentős része nem képes megütni a kívánatos mércét. Olyanok sem, akik bizony nagy népszerűségre tettek szert és elismert fotográfusként tartja őket nyilván a szakma és a közönség is.

Te persze ettől még örülhetsz a képeidnek, node a pénzedért nem érdemelnél meg valódi minőséget?

No jó, de mégis hogy is tudnád megállapítani, hogy hozza-e vagy sem, amit kell? Valóban jobb választás-e „A” fotós a „B”-nél azon kívül, hogy „A” esetleg szimpatikusabb vagy olcsóbb?

Anélkül, hogy szakzsargonokkal és unalmas részletekkel terhelnélek, összeszedtem neked mindent, amivel te is megállapíthatod, profi fotósnál kopogtatsz-e vagy egy kóklernél. Hogy ne 100 oldalas litániát írjak, szorítkozzunk az esküvők területére.

5 dolog, aminek vizsgálatával megállapíthatod milyen minőségű fotókat kapsz

(+1 a felszerelés megfelelősége lehetne)

1. Képélesség

Triviális? Persze! Csak akkor miért életlen, fókuszhibás minden harmadik „profi” kép, amivel találkozunk? A képnek élesnek kell lenni, nem lehet bemozdult, a fókusznak a helyén kell lenni, ez a minimum, de egyben a leggyakoribb probléma is!

Egy profi géptől jogosan vársz el jóval többet, mint a legmenőbb Iphone-tól! Nem az a maximumuk, mint a te digitális gépednek, telefonodnak, ezért ne ahhoz hasonlítsd!

Gyakori például, hogy otthoni körülmények között bemozdulnak a képek, biztosan láttál már sok ilyen fotót. Ez egyáltalán nem elfogadható egy profitól, hacsak nem művészi szándékosság (de akkor azt is látni fogod, mert ezekben az esetekben árnyszerűek az alakok/egyes részletek, egész más, mintha véletlen műve volna).

A facebook és a web butítja a képeket. Tény. Sőt a rossz nyomtatás is… Nem annyira azonban, hogy ne legyen azoknak éles pontjuk. A kisméretű fotókon nehezebb ugyan kiszúrni az élesség hiányát (minél kisebb egy fotó, a szemünk annál élesebbnek látja) vagy a fókuszpont elcsúszását, de elég csak jobban megnézned.

A fókusz

Álljunk meg egy pillanatra a fókuszpontnál. Mit jelent? Leegyszerűsítve azt, hogy a kép ott a legélesebb, ahol a fotó fő témája, vagyis tematikus/komponálási központja (nem feltétlenül középpontja) van. Hogyha emberekről készült fotókban gondolkodunk, ez általában a szem. Tehát, ha egy menyasszonyról készült portrén azt látod, hogy az orra a legélesebb, a ruhája a legélesebb vagy éppen a függöny mögötte vagy nem is látod az arcát élesnek igazán, valami nem stimmel. Lehet eltérő eset? Persze, a kivétel erősíti a szabályt. Például fogja a csokrát és a csokor az élesebb. Van, ahol ez indokolt, hiszen ilyenkor a fő téma a csokor és nem az ara.

A fentiből adódóan nem kell, hogy egy képen minden és mindenki mindig éles legyen. Az is elfogadható, hogy te vagy éles, a vőlegényed/menyasszonyod nem teljesen, mert azon a képen épp nem ő a legfontosabb elem. A lényeg tehát leegyszerűsítve: a fő témának mindig élesnek kell lennie.

Még egy fontos gondolat: 10 éles képet mindenki tud prezentálni, 50-et is akár több sorozatból, ezért nem a facebook-ra feltett best off vagy webgaléria válogatás a mérvadó. (bár ahogy elnézem ezeket a portfóliókat bizony már azokban is megmutatkozik, hogy egy fotós mennyire kritikus önmagával szemben…) Vizsgáld meg a blogbejegyzéseket például, ahol jó esetben sok kép van, ha pedig nincs (sokszor nincs), bátran kérj el teljes sorozatot, akár többet is.

Ez éles. A fókusz Brigi szemén van.

Barbi portréjánál szintén megnézhetitek természetes fényben is ugyanezt.

Értelemszerűen Nikin van a fókusz, most ő a fő téma, ahogy megkönnyezi azt, hogy Tomi sír a meghatódottságtól. Lehetne azonban Tomin is a fókusz, akárhogy is, ez jól szemlélteti, hogy nem az a lényeg, hogy minden éles…

Itt a gyűrűn van a fókusz.

Vannak az élességnek fokozatai?

Persze! Sőt, azt hiszem, hogy éppen emiatt nagyon nehéz laikus szemmel elsőre jól ítélni. Megfelelő fényviszonyok mellett egy profi gép elképesztő részleteket képes előhozni. Azt, hogy ezek mennyire látszódjanak, a fotó/téma mekkora részén (tudom, hogy ez így amatőr megfogalmazás fotós társaim, de kell, hogy más is értse…) a fotós képes befolyásolni: leegyszerűsítve különböző objektívek használatával és a gép beállításaival. Mindannyiunknak más az ízlése ezen a téren, és ez tényleg ízlés dolga elsősorban… egy bizonyos szintig. Itt kell újra visszakanyarodnunk a fókuszponthoz! Annak tű élesnek kell lennie! Nyilván van tűréshatár, amit elsősorban az adott fényviszonyok szabnak meg. Minél sötétebb van, annál nehezebb ezt a tű élességet elérni ugyanis, a fény csökkenésével kezdenek eltűnni a részletek is, elkezd kicsit szemcsésedni a fotó, a legélesebb ponton is. És itt a dolog kulcsa! A legmegosztóbb dolog még köztünk, fotósok között is. Hol van a részletvesztés elfogadhatósági határa? Ezzel ugorhatunk is a következő pontra.

No, itt például nagyon kevés fényünk volt, mindjárt megmutatom nagyítva is, hoyg lássátok a lényeget.

Így közelről szembetűnik, hoyg ugyan a fókusz ott van Csillán, de sok részletet veszítettünk a kevés fény miatt. Főleg akkor látjátok, ha a fenti fotók részletességével összehasonlítjátok. Szerintem ez itt a tűréshatár, legalábbis a miénk…

Ez fókuszhibás (nem is adtuk át, így nyersen mutatom nektek). Mindjárt nagyítva is, hogy jobban lásd, mert ekkorában bizony csalóka…

Ez az az méret, amikor teljesen ránagyítok, vagyis 100 %-ban látom a fotót. Nézd meg, a fókusz Bence pulcsiján van, véletlenül sem a szemükön… és ez még nem is a durva fókuszhibák egyike…

Elsőre élesnek tűnik, de nagyon nem az…

Ez az 1:1-e…nos, tökéletesen bemozdult, életlen, fókuszhibás és még jó zajos is… :(

Ez így nem is annyira szembetűnően szörnyű…ezért is hunysz szemet, ha a fotós ilyet ad át…

Nézzük csak meg közelebbről. Van ennek éle egyáltalán? Be van mozdulva. Nincs éle. Nme is tudom van-e fókusza. Kuka. Nyilván nem is kapták meg Brigiék, csak példaképpen mutatom nektek.

2. Szemcsésedés

Egy fotó általában két ok miatt kezd el szemcsés „textúrát” kapni (a szemcsésedés tulajdonképpen az, hogy a pixelek úm. „szétesnek”, amikből felépül) kapni: kevés a fény, tudatos utómunka. Előbbit fogjuk boncolgatni, mert a másik ízlés dolga, nem az objektív értékeléshez tartozik. (Persze innentől a rosszabb képekre lehet mondani, hogy így akartam, így szoktam, de azért te tudd a hátterét…)

Minden fényképezőgép és objektív meghatározott fénymennyiség mellett képes csak igazán jó minőséget, vagyis szép, tiszta, éles, szemcsésedés nélküli képet biztosítani. Egy kevésbé profi felszerelésnek (amivel nagyon sokan fotóznak sajnos esküvőket is, ahol sokszor kell a fény hiányával szembesülni) jóval alacsonyabb a teljesítő képessége rosszabb fényviszonyban. Sokan vannak, akik a szemmel jól látható minőségromlás ellenére erőltetik a gépet. Ettől eltűnnek az említett részletek, gyakorlatilag nincs valódi éles pontja a fotónak, halványan talán fellelhető, hol is volt a fókuszpont, no persze, ha az legalább a helyén volt. Ez nagyon gyakori a templomi és buli fotóknál.

Miért csinálják a fotósok, ha tudják, romlik a minőség?

Egyrészt, mert az ügyfelek többsége egyáltalán nem törődik ezzel. Nem veszik észre vagy nem érdekli őket, vagyis megtehetik, mert nincs elégedetlenségi következménye. A legtöbb esetben így is jobb a kép, mintha ők csinálták volna…

Másrészt, mert kényelmes. Kényelmesebb, mint plusz világítást használni (a gépre feltehető vakut vagy külön lámpát, utóbbit esküvőn szinte lehetetlen is ugye), amit ráadásul szintén meg kell tanulni kezelni, olykor el kell fogadni a vele járó kompromisszumokat (pl. komponálásban). Kényelmesebb az utómunka és retusálás során is. A bőrön kevésbé rikítanak a hibák és a színvilágot is szebben visszaadja a vaku nélküli fotó, nem kell annyit vacakolni vele utólag.

Nos, akkor ez tényleg technikai hiba?

Mivel rosszabb fényviszonyban is lehetne tényleg éles és a körülményekhez igazodva egész részlet gazdag fotókat készíteni, igen, az. Ez egy legális, nagyon széles körben elfogadott hiba, persze nem maga a tragédia. (Az életlenség és totális fókuszhiba sokkal inkább az.)

Azt is tudnod kell azonban, hogy a kép zajosodása (szemcsésedése) szűrhető utólag, egy bizonyos szintig a jó ízlés határán belül, de ezen túlmenően a zajszűrés inkább csak további élesség/részletvesztéssel jár. Éppen ezért minimális zajosodás minden esti, sötétebb beltéri képen vita nélkül elfogadható, amennyiben ez a kép élességét nem befolyásolja jelentősen. A kérdés az, hogy te szeretnéd-e az élességet (teljesen) feláldozni vagy sem.

Fontos lehet, hogy most digitális és nem filmes fotózásról beszélünk. Manapság trend filmes gépeket használni, nyilván az egy teljesen másik eset.

3. Utómunka

A nyers kép (értsd: ahogy lekattintotta) félkész termék. Kicsit olyan számomra, mintha megrendelnél egy csodálatos esküvői tortát, de csak a felső szintjét sütik meg, rakják össze és díszítik fel, a többit odaadják darabokban, nyers tésztával: csináld meg magad vagy edd meg így, ahogy van, fincsi így is! Kérnéd ezt a szolgáltatást? Nem, ugye? Akkor miért is kellenének neked nyers képek?

Az utómunka a képek egyedileg tervezett ruhája. A torta borítása, a dísze. Csak ettől lesz teljes és profi! Persze láttunk már nagyon csúnyán díszített tortát és olyat is, ami kívül szép volt, de ehetetlen.

Utóbbi az, amikor szép a kép (jó a pillanat, a látószög stb.), de technikailag hibás. Előbbit pedig az utómunka milyensége és mennyisége befolyásolja. Utómunka és utómunka között is óriásiak a különbségek ugyanis.

A fapados megoldás:

Fapados, de nyilván ez áll a legközelebb a valóság hű visszatükrözéséhez, ami a fotózsurnaliszta esküvő fotósok vesszőparipája. Nekem ezzel egyébként semmi gondom, csak tudni kell hozzá, hogy kevesebb munka megcsinálni. Világosítás-sötétítés (expókorrekció), némi vágás, ha muszáj, esetleg egy kis színhőmérséklet állítás (white balance). Ez képenként max. 1-2 perc, de a legtöbbször annyi sem. Különösen, ha valaki annyira azért rendben van technikailag, hogy eleve (viszonylag) helyesen készíti el a fotókat.

A nyers.

Expó- és minimális szín-hőmérséklet korrekció.

Ez már a következő lépcső

Általános, de szerethető megoldás:

Ez a fentiek elvégzésén túl azt jelenti, hogy a képek kapnak egy (jó esetben) egyedi színtónust, megjelenést, hangulatot. Ez a legtöbbször jól bevált sablonokkal (action, preset) működik, amit a fotós, ha igényes magának alakít ki meglévő vagy teljesen új dolgok felhasználásával. Jelentheti azt is, hogy a fotós egyszerűen „ráhúzza” ezt az összes fotóra, de azért ritka, ha nem kell egyesével is igazgatni a képek színvilágán. Időben ez lehet akár 5 perc is képenként, de hangsúlyozottan tényleg azon múlik, pontosan mi és mivel kerül pluszban a képekre.

Ez az alapkép.

Ez a mi utómunkánkkal ellátott.

Prémium utómunka:

Ez azt jelenti, hogy mindkét fenti fázison keresztül mennek a fotók, de kapnak még valami egyediséget, valami extrát. Ez lehet egy plusz fényeffekt többek között vagy bármi jellegzetes finomság. Pl: egy programmal előkészíti az alapszínt a fotós, és egy másikkal még képenként rátesz egy action-t vagy akár többet. Ez nyilván időigényesebb folyamat az előzőeknél.

Látod? Utómunka és utómunka között is hatalmas a különbség. Nem mindegy tehát, mit is csinál a fotós a címszó alatt! Kérdezz rá, most már ismered a fokozatokat, de egy idő után ránézésre is látni fogod a különbséget!

Még egyszer hangsúlyoznám, hogy egy utómunkával ellátott fotó nem azonos értékű egy retusálttal, és az sem mindegy, hogy minden képen vagy csak azok egy részén vagy retusálva, ezt a csomagok árának mérlegelésekor vedd figyelembe!

Hezitáltam, hogy a zavaró elemek eltávolítása (pl. átívelő vezeték) vajon még az utómunkához tartozzon-e, de szerintem kanyarodjunk át ezzel a retusáláshoz, mert hűebbek leszünk a piaci valósághoz.

Példa:

Innen indult, ez a nyers.

Ezen már van expó-és színkorrekció is.

Ez az, amikor addig csinosítom, amíg valami különlegeset nem kapok. Bevallom, szélsőség ez a fotó, mert eget nyilván nagyon-nagyon ritkán cserélünk, de most akartam és ez is benne van lehetőségként a prémium utómunkában, ráadásul így jobban értitek, miről is beszélek.

5. Retusálás

Bevallom, ez a vesszőparipánk és az örök dilemmánk is.

Miért? Egyrészt mert ez már komolyabb belenyúlást jelent a valóságba, egy kis kozmetikát, egy kis plasztikai műtétet, és mint ilyen komoly időráfordítást és bizony tudást is.

Mielőtt előre szaladunk, tisztázzuk az utómunka és a retusálás fogalmát, mert bizony itt vezeti meg sok fotós az ügyfeleit. Ráadásul az utóbbi időben arra döbbentem rá, hogy sokan nem is teljesen tudatosan teszik, elképesztő, de maguk sincsenek tisztában a kettő közötti különbséggel.

Szaknyelv helyett, köznyelven: az utómunka a szín, a fényerő, a kép kivágásának módosítását takarja, a retusálás az, amikor orvosolod a bőrhibákat, illetve egyéb esztétikai hibákat is, legyen szó tokáról vagy éppen egy oda nem illő tárgy eltávolításáról, illetve akár komolyabb módosításokról (háttércsere, bár ezt ugye esküvőn nem csináljuk és általában a legtöbb magánjellegű fotósorozatnál sem).

Gondolj a rovar-bogár kérdéskörre, átültetve így hangzik az igazság: minden retusált kép utómunkázott, de nem minden utómunkával ellátott kép retusált is.

Itt is vannak fokozatok!

Alapretus:

Azon dolgok eltávolítása, amik normál esetben nincsenek ott. Mire gondolok? Reggel egy nagy pattanással a fejeden ébredtél, ez azonban szerencsére a képeiden nem látszik majd (mert bizony sokszor a smink sem tünteti el).

Mit nem tartalmaz az alapretus? A tokád, az éppen előnytelenül kitüremkedő zsírpárnácskád eltávolítását például. A legtöbb esetben semmiféle ránctalanítást sem foglal magába.

Jó esetben tartalmaz viszont egy kis általános bőrtónus javítást, esetleg a feltűnőbb szem alatti karikák enyhítését, amitől simábbnak és üdébbnek tűnik a bőröd. Jó esetben, és jellemzően csak az arcodon.

Ez ráfordított időben általában nem túl sok, értsd egy pattanást lekapni egy pillanat műve (többet több nyilván, főleg szépen), de persze sokat számít és sokkal több a semminél.

A valódi retusálás:

Mivel rengeteg minden tartozhat és nem tartozhat bele, fontos, hogy mindig tisztázd a fotósoddal, mit csinál meg és mit nem!

Számomra ez a kategória már magában foglalja a környezet nagyon(!!) zavaró elemeinek kivágását (ez esküvőnél nagyon indokolt kell legyen, szó sincs valódi környezetmódosításról), a ráncok enyhítését, a teljes bőrfelület szebbé tételét, a toka, a szerencsétlenül kitüremkedő hurkácskák eltűntetését is. Nem jelentheti viszont azt, hogy egy teljesen új nőt vagy éppen pasit faragunk belőled, az nem te vagy, másrészt egy esküvőn azt hiszem, semmi szükség erre (egyébként sem). Szigorúan véve tehát a valóság egy jó ízlés határán belül lévő javított változatát kapod. Azt, amilyennek nagyon szívesen látod magad, de még te vagy.

Ez időigényes folyamat, az utómunka sokszorosát jelenti!

Szeretik ezt a kollégák ún. magazinretusnak is hívni. Én ezt a szót nem nagyon szeretem, de végülis hasonló, ugyanott szerintem helyt állóbb volna a legutolsó fokozatra használni.

Képmódosítás/magazin retus:

Azért volna ildomos inkább erre használni a magazinretus szót, mert a magazinok fotóin is elképesztő változtatások lehetnek az eredeti képhez képest. Az ott a legtöbbször nem a valóság, ugye tudod?! Éppen ezért erre az esküvői sorozatoknál semmi szükség.

Ez foglalja magában többek között azt, hogy lefaragjunk 10 kilót belőled, hogy egyenesebb legyen az orrod, hogy a nem virágzó rét virágba boruljon, hogy a kedvenc koszorúslányod fogja a kezed akkor is, ha igazából nem fogta. Érted, ugye?

Művészi, 1-2 képes sorozatoknál magán célra is látom helyét, értelmét ennek, de tudd, hogy ez rengeteg időt és kiváló szaktudást igényel, így jogosan ára van, és nem tudja akárki igényesen megcsinálni. Akadnak (külföldi) fotósok, akik szívesen alkalmazzák esküvőkön is, de ők is a kreatív (csak kettőtökről készülő) sorozatokon leginkább, és sokszor külön, grafikus/retusőr munkatárssal.

Példák:

Szándékosan szép menyasszonyt mutatok. Így talán még jobban látszik, hogy ennek mindig van értelme. Az csak rajtad múlik, így vagy úgy szeretnéd-e látni magadat.

Egy alapretussal ilyen volna Évi fotója.

Egy sokkal körültekintőbb retus után (bőrtónus javítás, bőrhibák eltűntetése az arcon és a karokon is, minimális tokátlanítás), aminél több biztosan nem kell esküvő fotóra.

 

No, és akkor néhány gondolat erejéig kanyarodjunk vissza a miért jelent ez dilemmát és vesszőparipát számunkra kérdésre.

Az esküvő fotósok (világszinten) becslésem szerint 80-90 %-a nem retusál vagy csak a kreatív képeket retusálja, esetleg x db kiválasztott fotót (nem többet általában 50 db-nál és persze ezeket mutogatja referenciaként).

Nyilván itt most arról beszélek, hogy benneteket, a főszereplőket retusálják-e, azt senkitől sem várhatod, hogy a vendégeket is kiretusálja… vagy az irgalmatlan sokba kerülne érthető módon. Persze mondani lehet, hogy retusál, de ezt már fentebb tisztáztuk.

Vajon ez helyénvaló? Vajon kell-e az alapvetően riport műfajú képeken szereplőket szebbé tenni a valóságnál, amikor a riport tulajdonképpen a valóság kreatív letükrözését jelenti? Node mi van, amikor éjjel már lefolyt rólad a csodás sminked és mi még vakuval is megvillantunk, hogy a kép éles legyen… a bőrhibáid pedig ezzel arányosan dominánsabbak? Itt nyer igazán értelmet a retsu! S itt van az a pont, ahol a fotósok 90 %-a kiesik a pakliból, mert nem retusál vagy csak a kreatívot retusálja.

Amíg nem látja valaki a különbséget retusált és retusálatlan menyasszony-énje között, szerintem lazán rámondja, hogy ugyan, mért kellene!?

Ami öröm, mert azt jelentheti, hogy mi mindannyian képesek vagyunk elfogadni a tükörképünket. Tudjuk azonban, hogy ez nem igaz, ugye? Más hibáit könnyű látni a fotókon, elfogadjuk, nem mustráljuk. Szeretjük viszont, ha a rólunk készült fotókon a legelőnyösebb külsőnk köszön vissza, és a nagy napon a legcsodálatosabbnak szeretnénk látszani. Ki akarná a tokáját nézegetni 20 év múlva is egy egyébként szuper pillanatképen… emlékezetes fotó, csakhát ott az a toka…

Borzasztó kritikusak tudunk lenni magunkkal mi nők. Miért nem vagyunk hát azok a fotósokkal szemben? Mert nem látjuk a különbséget retusált és nem retusált fotó között magunkról! Ez baj? Lehet, hogy nem. Sőt, talán egyáltalán nem, de fontos, hogy ezt előre tisztázd magaddal. Egészséges, ha elfogadod magadat olyannak, amilyen vagy, annál jobb nincs!

A baj inkább az, hogyha kicsit szebbnek szeretnéd magadat látni a valóságnál, de nem ehhez való fotóst választasz. (Nem csak az előnyös szögektől leszünk szebbek, különösen nem egy pillanatképekre épülő sorozatnál.) Baj, ha nem tudod, hogy a retusálás valójában sokszoros munkát kíván a fotóstól, és ugyanazért az összegért várod el a retusált fotókat, mint a retusálatlan képek ára.

Az is baj, ha a fotós tényleg retusált, de te még 30 kilóval könnyebb szeretnél lenni és egyébként is a barna hajad helyett szívesebben látnál szőkét a képeiden.

Ahogyan az is, ha prémium árat fizetsz, de nem prémium minőséget kapsz. Halkan jegyzem meg, hogy a prémiumhoz szerintem hozzátartozik a retusálás felvállalása is, méghozzá a középső szintűé. Azért halkan, mert nem éri meg retusálni igazából, amíg te nem érzed a nagy különbséget. (Ez a dilemmám egyik fő oka, de erről itt álljon csak ennyi. Talán így is értesz.)

A legnagyobb baj az a tudatosan (vagy sokszor szakmai tudatlanságból) elterjesztett zavar, hogy a retusálás és az utómunka egy és ugyanaz. Ez egész egyszerűen hazugság. Valójában így nehéz megállapítanod, hogy mennyi is az értéke a képeknek, amiket kapsz.

Összefoglalva, a fentiek ismeretében nyugodtan kérdezd meg a fotóst, mit ért pontosan utómunka és mit retusálás alatt! Így nincsen váratlan helyzet egyikőtök számára sem.

5. Az a bizonyos átadott képszám

A nyers-utómunkázott-retusált hármasból egyenesen következik a képszám kérdése. Látod, hogy nem mindegy a ráfordított munkaidő és tudás szempontjából, hogy az esküvődön túl mi történik még a képeiddel. Megfizethető áron nem lehet ugyanannyi valóban retusált képet átadni, mint amennyit például nyers-utómunkázott kombinációból.

Ráadásul még egy titokba be kell avassalak. Egyikünk sem tökéletes. A legjobbak sem készítenek 100-ból 100 jó képet. Ahogy nő az átadott képek száma, egyenes arányban és óhatatlanul romlik a teljes képanyag összminősége. Egyszerűen hígul. Ismétlődnek képek (kicsit jobban balra dől a fejed…), kompromisszumos fotók is belekerülnek, olyanok is, amik „hát elfogadhatóan éles” kategóriájúak, ne adj’ isten még életlenek is (igazából, ahogy nézem, rengetegszer), vagy egyszerűen csak semmitmondóak, és bizony kevesebb energia marad egy-egy fotó utómunkájára.

Persze lehet, hogy neked az a fontos, hogy szinte minden perc és mindenki meg legyen örökítve, ám tényleg szükséged van ehhez 1500 db képre? Gondolj csak arra, hányszor nézted végig egy-egy szuper nyaralás 3000 fotóját? És a családtagjaid? A barátaid? Ugye? Az esküvői képeiddel sem lesz másképpen.

Egy igazán jó sorozat kevesebb képpel is többet mesél a nagy napotokról. Számolj úgy, hogy 30-50 kép a normális határ óránként.

A csomag árát pedig ne az átadott képek száma alapján értékeld, hanem a képek tényleges technikai és tartalmi minőségét figyelembe véve.

Tudom, hogy sokan attól féltek, számotokra fontos momentumok, személyek kimaradhatnak, vagy éppen az előnytelenebb fotót választja ki rólatok a fotós. Egy jó szakember azonban tökéletes arányérzékkel és szépérzékkel rendelkezik, ezért biztos lehetsz benne, hogy a lehető legjobb és legátfogóbb merítést kapod. Ráadásul, ha úgy érzed, valami nagyon hiányzik, minden jó érzésű fotós megnézi szívesen, hogy talál-e egy kimaradt személyről vagy mozzanatról még neked 1-1 fotót, így aztán nincs ebben semmi kockázat.

Egy pillanatra kanyarodjunk azért vissza arra, hogy a fotós válogat. Sokszor nem így van ugyanis… az esküvőknél ritkább, de a kisebb sorozatoknál bevált gyakorlat, hogy ezt a feladatot egyszerűen átpasszolják a fotósok, ezért szót kell erről is ejtenünk.

A tortás hasonlattal élve ez olyan, mintha te választanád ki a tortádhoz az alapanyagot. Megmondanád, milyen vajat, lisztet, tojást használjon a cukrász és mennyit tegyen bele belőlük. Ez tényleg így normális? Nem hinném… bár épp nemrég hallottam egy fotós lánytól, hogy nagyképűek azok a fotósok, akik nem engedik, hogy az ügyfél válogasson… szerintem inkább igényesek a munkájukra és a lehető legjobb minőséget akarják adni az ügyfelüknek. Ráadásul a válogatást sokan puszta lustaságból engedik át nem pedig jófejségből…

Miért nem jó, ha te válogatsz?

  • Ha nincs egyáltalán előválogatva technikailag (márpedig sokszor nincs vagy csak nagyon lazán), akkor rengeteg fókuszhibás és bemozdult fotótok lesz, mert te ezt nyilván nem nézed meg, csak azt, hogy tetszel-e magadnak a képen.
  • Szakmai szempont az is, hogy látószög szempontjából melyik a jobb fotó. Ilyen apróságtól is sokkal jobb lehet egy kép és egy sorozat összességében.
  • Ráadásul – ahogy írtam – egy nyers képből bármi lehet. Ezt egy fotós jól látja, te nem. Elképzelhető, hogy nyersen egy fotó semmilyennek tűnik, de egy kis utómunkával valami egészen klassz dolog hozható ki belőle. Ezeket a lehetőségeket mind elszalasztod.
  • Te a tokás vagy itt-ott hurkás, előnytelen képeidet biztosan nem fogod választani, pedig retusálással azokból is lehetnek tökéletes fotók, sőt lehet pont a kedvenced is azok közül kerül ki.
  • Nagy valószínűséggel egyetlen részletképet vagy „csak” hangulatképet sem fogsz választani, holott azok éppen annyira fontos részei az egésznek később visszanézve.
  • Így lesz leginkább aránytalan a sorozat. Úgy fogsz ugyanis válogatni, ahogy aktuálisan a prioritásaid vannak, nem pedig úgy, ahogy a legszebben és legátfogóbban mutatja majd a sorozat az esküvőtöket 50 év múlva is.

Még néhány gondolat

Vegyél egy nagy levegőt. Sokat olvastál, köszönöm a figyelmedet és remélem, sokmindent tisztábban is látsz.

Álljon itt még néhány személyes gondolat, ami talán szintén segít, hogy profira bízd magad és ne csak valakire, aki annak mondja magát.

Amiről most beszéltünk technika. Objektív mérce. A fotózás rendkívül szubjektív. Imádom sok olyan kolléga képeit, akikbe bele tudok technikailag kötni. Ugyanott mégsem tudom igazán elnézni senkinek, ha életlen, fókuszhibás képet készít, ha válogatatlanul rád ömleszti a nyers képeket, kezdj vele laikusként, amit akarsz. Te megbocsáthatod viszont. Szeretheted olyan fotós képeit is, aki nem jó. Szakmai szemmel nem jó vagy éppen az én ízlésem szerint nem jó. Ne feledd viszont soha, hogy a választásod egy esküvő esetén visszafordíthatatlan. Tényleg szeretned kell a képeit, és tényleg meg kell róla győződj, ez az, amire vágysz.

Anélkül, hogy bárkit is szándékomban állna megbántani, fontos leírnom, hogy sokmindenkinek nem kellene fotósként dolgoznia. Szomorú vagyok, ami miatt ennyi önkritika nélküli „fotóst” látok. Még szomorúbb, hogy van rájuk kereslet (nyilván minden gagyira más területen is, hajjaj, de mekkora), de tiszteletben kell tartanom mások útját és döntését. Senki sem tökéletes, mi sem.

Az a gondolat sem hagy nyugodni, hogy hányszor hallom ügyfelektől, hogy ah, úgyis kiretusáljátok! Persze, mondhatnám, hogy azért mondják, mert tisztában vannak vele, hogy mi retusálunk… de képzeljétek, sokan nem ezért (és a stúdióban is hallom, hogy olyan fotósnak mondják, akiről tudom, hogy nem retusál soha)… Rájöttem, hogy teljes tévhitben él rengeteg ember. Azt hiszik ugyanis, hogy minden fotós retusál… meg sem fordul sokak fejében (és ez az esküvőknél különösen így van), hogy csak utómunkázott és nem retusált képeket kapnak… pedig többnyire csak utómunkázottak bizony azok a fotók…

A végszavam :)

Egy dolgot viszont fixen és vitathatatlanul le kell szögeznünk. Fontos tudnod, hogy ez nem az unatkozók vagy magukat keresők cuki és álomszerű hobbyja. Nem arról szól, hogy van egy bármilyen tükörreflexes gépem, és ezzel most megvalósítom önmagam, mert ez elég ahhoz, hogy bárhol, bárkiről klassz fotókat készítsek. Attól még nem fotós valaki, hogy életében lőtt 3 látványos természetfotót vagy néhány imádnivaló fotót a gyermekéről vagy akár több tucat emberről van sorozata, ahogyan attól sem, hogy szeret fotózni.

Én is szeretek falat festeni, még kicsit tudok is és van gyakorlatom, de nem vállalok pénzért lakásfestést, mert tudom, hogy sem a megfelelő felkészültségem, sem a megfelelő eszközöm nincs meg hozzá. Pedig nem annyira nehéz, festeni bárki tud elvileg, nem? Ráadásul azt még újra is csinálhatnám, ha elrontom, nem úgy, mint egy esküvői sorozatot. Ott nincs ismétlés!

Az esküvő fotózás nem csupán a megismételhetetlenség miatt speciális bármilyen más fotózáshoz hasonlítva. Egyszerűen egészen más világ, más látásmódot, hozzáállást és technikai, valamint tudásbeli felkészültséget igénylő terület, mint a pl. családfotózás vagy a divatfotózás. Ebből adódóan, aki jó család, divat, tárgy stb. fotós, korántsem biztos, hogy beválik esküvőfotósként (és akár fordítva is lehet ez igaz…).

A fotózás mindenekelőtt felelősség. Akkor lesz igazán valakiből pofi fotós – túl a tehetségen és a megfelelő műszaki eszközök birtoklásán -, ha ezt a felelősséget képes vállalni.

A fotós kiválasztása is felelősségteljes döntést igényel, különösen esküvőre. Utólag kár keseregni. Reklamációra sincs jogod, ha a kiválasztott hozta azt, amit tud.

Tanulj meg kritikusan választani te, ha már a fotósok nem elég kritikusak önmagukkal szemben!

nincsenek hozzászólások
Hozzászólás

Szólj hozzá! *

*

Római utazás: 5 éves a Fénylabor

Ma pontosan 5 éve, hogy először fotóztunk esküvőt. Ezt a napot ünnepeljük a Fénylabor születésnapjaként, hiszen valójában ekkor született meg mindaz, ami az elmúlt években végigkísért minket. Ismeritek a történetet, ezért mára nem egy szokványos összefoglalót hoztam nektek, hanem a római utazást tartogattam ideáig, persze kiegészítve azzal a sok gondolattal, ami 5 év után az ember fejében kereng, hiszen óhatatlanul húzunk egy mérleget ilyenkor.

Mielőtt belekezdenénk: Sylva, Ata, kívánunk nektek még nagyon-nagyon sok boldog évet az 5. házassági évfordulótok alkalmából! Köszönünk mindent! :)

Szóval… hogy is van az a mérleg?

Vannak rossz pillanataink. Rossz hetek, hónapok. Vannak ajándékok. Olyanok, amiket egyből és olyanok is, amiket csak jóval később ismerünk fel. Ebben az évben egy nehéz lecke a miénk… legalábbis az enyém biztosan: meg kell küzdenem az emberekbe vetett igencsak oszladozó hitemmel. Zolinak is, csak kicsit másképpen. Mindjárt elmagyarázom, hogy jön ez ide. :)

 

Tavaly elkezdődött egy folyamat bennünk, ami arra irányul, hogy tanuljuk meg tiszteletben tartani önmagunkat és a magánéletünket is, ne csak az ügyfeleinket és a munkánkat. Mára eljutottunk odáig, hogy havonta egyszer legalább egy fél napot teljesen munka nélkül töltünk, voltunk nyaralni és újra úgy is igent mondunk dolgokra, ha abból csupán örömünk származik, nem csak üzleti előrelépésünk. Rengeteg minden átértékelődött emiatt. Talán éppen ennek köszönhetően fogékonyabbak lettünk a jóindulatra, az együttműködési szándékra és érzékenyebbek arra, ha valaki szórakozik az időnkkel és a bizalmunkkal. Eddig sem szívbajoskodtunk, de most tényleg tudunk nemet mondani, de sokkal nagyobb igeneket is. Nem az egónk növekedéséről szól ez, nem arról, hogy mi aztán akkora istenek vagyunk, hogy válogathatunk a munkák közül! Egyszerűen arról, hogy a jót szeretnénk beengedni az életünkbe. Szűrünk és szűrni is fogunk. Nem azért engedhetjük ezt meg magunknak, mert a világ legmenőbb fotósai vagyunk, hanem azért, mert boldogok szeretnénk lenni. A mi munkánk nem egy kilóra megvehető szolgáltatás, hiszen az emléket, a szeretetet, az embert hogyan lehetne kilóra mérni?! Akik úgy gondolják, hogy ez így megy, azok inkább ránk se gondoljanak! Örömöt adni akkor tudunk, ha bennünk is rendben van minden, ha köztünk és köztetek rendben van minden. Mindig rácsodálkozom, hogy ilyenkor mennyire más, mennyivel erősebb dolgok születnek! Öregszünk. Nincs pazarolni való időnk és energiánk többé! Kapjuk is persze a pofonokat emiatt, tudom én, hogy borzasztóan nehéz elviselni a másik oldalon, ha valaki szabályokat állít és számon kér, és azt mondja, hogy amit szeretnél, azt nem teszem meg, mert elegem van abból például, hogy ezért te semmit sem akarsz tenni, csak elvárásaid vannak. Mindez nem csupán az ügyfelek kapcsán igaz, hanem a szakmában úgy általában is.

 

 

Miért is írom éppen ezt a bevezetőt a római úthoz? Mert Csilla és Bence a visszaigazolása számunkra annak, hogy nem mi vagyunk „helikopterek”. (ismeritek ezt: itt mindenki hülye, csak én vagyok helikopter? :) ) Ha mindannyian figyelemmel, szeretettel és tisztelettel fordulunk egymás felé, még csak a gondolata sem merül fel, hogy valami nem lesz jó, hogy ez megéri-e bármilyen szempontból, hogy akarjuk-e…. Hogy abban a pillanatban egyik félnek sem számít pl. ha rugalmasnak kell lennie, ha többet kell valamiért tennie, vagy éppen több a megvalósulás anyagi vonzat. Ez a legnagyobb lecke számomra az elmúlt évekből. Számot kell vetnünk magunkkal és a világgal. Boldog vagyok, hogy ezt éppen most tehetem meg. Boldog, hogy fel tudom most mutatni példaképpen ezt az utazást és képsorozatot a margójára mindennek.

Csilláékkal a kapcsolódásunk jóval korábban kezdődött, mint ahogy először ténylegesen kapcsolatba kerültünk. Nyilván nem véletlen, hogy két számunkra nagyon fontos sorozat volt az – ahogy később kiderült – amik által Csilla megszerette a munkánkat: a toszkánai és a milánói fotózás. 2015 júliusában kaptuk az első levelet tőle. Még nem tudott szinte semmit az esküvőjükről, csak azt, hogy lesz és azt mindenképpen velünk képzeli el, ajánlatot kért. Aztán hosszú csend következett, bevallom én úgy gondoltam, hogy elengedték a dolgot és mégsem minket választanak, nem bosszantott, egyszerűen tudomásul vettük és kész. Majdnem egy évre rá hívott fel, hogy most már tényleg körvonalazódnak dolgok, frissítsük a csomagot. A helyszínük nagyon nehezen realizálódott (nem miattuk), így egyszerűen nem tudtuk fixálni az időpontot. Jók a megérzéseim általában, tudni szoktam, hogy ki, mikor és miben kamuzik vagy időt húz. Most szemernyi kétségem nem volt, hogy ez tényleg nem rajtuk múlik. Egy percig nem fordult meg a fejemben, hogy hagyjuk ezt, erre nekem nincs időm és türelmem… pedig akár gondolhattam volna ezt is. (van, hogy szoktam, ez nem titok.) Csilla pedig nem várta el, hogy tartsunk minden lehetséges dátumot nekik – ahogy egyébként sokan igen… – , mindössze annyit kért, szóljunk azonnal, ha más jelentkezik, mert ők nem szeretnének lemondani rólunk, de olyan dátumra nem tudnak foglalni, ami a helyszín miatt nem biztos. (Később derült csak az is ki, hogy ők annyira biztosak voltak ebben, hogy eszükbe sem jutott mástól ajánlatot kérni sem.)

Július közepén aztán végre személyesen is találkozhattunk! Noha még mindig lebegett egy kérdőjel a dátum kapcsán, úgy döntöttünk, előre lépünk egyet. Nem kellett 10 percet beszélnünk ahhoz, hogy tudjuk, felőlünk akár háromszor is változhat ez a fránya időpont, nekünk ők megérnek annyit, hogy kockáztassunk. Miért? Teljesen „egyszerű” okból: meg volt bennük az emberség, a tisztelet, a szándék és hajlandóság arra, hogy ebből a lehető legjobb dolog szülessen, és tudták, hogy ezért nem csak nekünk kell tenni, hanem nekik is, mert ez egy társasjáték. Ez pedig nekünk mindennél fontosabb. (Csilla azért megijesztett azzal, hogy nagyon aggódik, és a szívére vesz mindent, ma már én aggódom érte emiatt kicsit, de rajta vagyunk, hogy lazítsuk az izgulást. ;) )

Hogy jutottunk Rómáig?

Már ekkor felvetődött, hogy imádnak utazni, és olyan jó volna ezt valahogy belecsempészni a fotózásba is. Persze ilyenkor a legelső dolog, amit mondunk, hogy menjünk akkor és utazzunk! Ettől a párok többsége megszeppen és valami egyszerűbb és kevésbé klassz irány felé tendálnak. Szerintem rögtön a százezrek villognak előttük, amit „néhány képért fel kellene áldozniuk”. Hazugság volna azt mondani, hogy külföldre utazni és ott fotózni olcsó móka. Nem az. Kétségtelenül sokkal többe kerül, mintha a Városligetben sétálnánk. Nem feltétlenül százezrekbe persze, hiszen ma már egy kis ügyességgel nagyon jó ár-érték arányú utazásokat lehet összeállítani és beszéltünk már többször arról, hogy a fotós sem drágább ilyenkor, akkor sem, ha ténylegesen többet dolgozik.

Miért éri meg mégis mindenkinek? Olyan kaland ez, ami felejthetetlen. Ezt az élményt nagyon nehéz elmagyarázni azoknak, akik nem élték át. Még a fotózkodástól irtózók számára is olyan emlék, ami örökre mosollyal kíséri el őket. Honnan tudjuk? A leveleikből. Meg abból, hogy milyen ma is a kapcsolatunk velük. Nekünk miért éri meg? Pontosan ugyanezért. Ezek az utazások feltöltenek bennünket szakmailag és emberileg is. Ez többet ér a kézben fogható pénznél. Ráadásul mindannyian valami egyedi, különleges fotósorozat birtokosai leszünk, amit büszkén mutogathatunk!

 

 

Jaj, szóval Róma… nem is tudom, hogy jött elő ez, de úgy emlékszem, Csilla vetette fel, mi pedig hárman (Bencével és Zolival) nagyon jó ötletnek találtuk. Mi hárman ugyanis még nem jártunk ott, de nagyon szerettük volna régen megnézni. Ráadásul van ennek az utazás szeretetén kívül más személyes kötődése is. Csilla és Bence ugyanis történészként végeztek mindketten. A történelem ilyen lenyűgözően sűrű kivonata pedig kétségtelenül tökéletes választás. A római vacsorák alatti beszélgetéseinkből pedig az is kiderült, hogy fontos számukra a vallás is. Szóval Róma több szempontból is nagyon adta magát!

Van az úgy azonban, hogy beleéljük magunkat egy jó ötletbe, aztán nem valósul meg. Nos, ez velük ismét nem így volt. Tényleg tettek azért, hogy valósággá váljon az álom!

Aztán úgy elreppent az idő, hogy már a reptéren is ültünk együtt. Persze mindig van Murphy az utazásoknál: most az volt, hogy szépen elterveztük, az érkezés napján fotózunk egyet a Colosseumban és a Forum Romanumban, mert aznap ingyen volt a belépés, ami szuper és elvileg tökéletes fényviszonyaink is lettek volna… hát 1,5 órát késett a gépünk… és amíg nálunk itthon ragyogóan sütött a nap, Rómában esett.

Persze, ne higgyétek, hogy ez meggátolt bennünket. Csupán enyhén sötét volt, fáztunk és az orrunk előtt bezárták a Forum Romanumot, de ennek köszönhetjük, hogy betévedtünk a meseszép, lila akácos kertbe! Szóval minden rosszban van valami jó, ugye? Na jó, a borús időben nem volt semmi jó… :) Az időjárás ezzel annyit ért el, hogy másnap reggel úgy felöltöztünk, hogy egy óra múlva szakadt rólam a víz. Node hajnalban hideg van, nem?

Apropó hajnal… rengetegen kérdezitek, hogy lehetséges, hogy nincs senki rajtunk kívül a Spanyol lépcsőn és a Trevi kútnál? Mi sem egyszerűbb: hajnalban mentünk, amikor a város még alszik, a nap pedig éppen felkel. Zoli nagyon cuki volt, mert felfedeztük, hogy minden ilyen helyen van webkamera és előtte napokig nézegette, mikor, hol, mennyien jönnek-mennek.

Így lehetett abban is részünk, hogy a reggeli kávénkat tökéletes kilátással a kútra, tömeg nélkül ihattuk meg. Akkor már jó volt szusszanni egyet. Csilla fő kívánságait megvalósítottuk, onnantól enyhült már tét.

 

Igazából minden olyan kiegyensúlyozottan ment. Rábíztuk magunkat arra, hogy megcélozva egy irányt majd elénk tárulnak a lehetőségek, és így is volt. Egyetlen ponton akadtunk fent: Csilla kinézett egy fotót, amihez kellett volna nekünk egy igazán hangulatos kávézó, fa asztallal. Lehet, hogy mi voltunk elképesztően bénák, de kb. 2 órát köröztünk reménytelenül, mire végül visszatértünk a legelső helyre, ahol aznap reggel voltunk. Ez volt az egyetlen mélypont. Ráadásul ez sem volt értelmetlen, mert istenit ebédeltünk egy eldugott, főleg helyiek által látogatott büfében, és visszatérve az origóhoz, megkóstolhattuk a város egyik legfinomabb fagyiját! (Csakhogy mennyire bamba elsőre az ember: ugye reggel már jártunk ott, de senkinek sem tűnt fel ez a szuper kis hely igazán… pedig le is fotóztuk…) Ez aztán újra feltöltött bennünket.

 

Annyifelé jártunk és olyan sok időt töltöttünk együtt, hogy egyszerűbb csak felsorolnom a kedvenc dolgaimat: a közös vacsorák hulla fáradtan (akkor is, ha az ételt nem mindig választottuk ki jól… :D ), az ébredező Róma, a naplemente a Vatikánnál glóriával, a rózsaszín Vespa, az, hogy Bence sokat beszél (és mindenki római „idegenvezetőnek” nézte), az első közös reggeli kávé a Trevi kútnál, a képeslap (amihez nem sikerült postaládát találni, de az egyiket nekünk írták, így a reptéren visszafelé célba ért…), a lila akácos hotel a reggeli fényben, hogy az időjárás megkegyelmezett nekünk, az az isteni búcsú reggeli az állomáson, a Viktor Emanuel emlékmű, ahol nem lehetett leülni…

 

Legfőképpen viszont az a figyelmesség, amit Csillától és Bencétől kaptunk, kapunk. Arra emlékeztetett folyton, hogy ilyen látszólag kis dolgon áll vagy bukik minden. Valójában viszont ez egyáltalán nem kis dolog. Az emberek többsége képtelen megadni ezt a többi embernek. Nem volna pedig nehéz: mindösszesen egyetlen pillanatra a másik helyébe kellene hozzá képzelnünk magunkat. Átgondolni, hogy az ő oldaláról milyenek a dolgok.

Ez az a lecke, amit 5 éve tanulunk. Ezt szeretném most írni az 5. születésnapunk margójára is. Tudom ezt már rég, hiszen ennek jegyében telt a legeslegelső esküvőnk is, de hajlamos vagyok újra és újra elfelejteni. Mi sem tudjuk ezt mindig megadni másoknak, sőt magunknak sem, de ha sikerül, abból csodálatos dolgok születnek. Azok a hétköznapi csodák, amik megszületnek körülöttünk gyakorlatilag mind ebből gyökereznek ki.

 

 

Álljatok hát meg egy pillanatra mielőtt követelnétek, számon kérnétek, elvárnátok bármit is a másiktól, a világtól! Gondoljátok át, hogy ti vajon tettetek-e azért, amit követeltek? Adtatok-e a másiknak? Adtatok-e figyelmet? Olyan figyelmet, ami nem csak az önös információk és hasznok bezsebeléséről szól, hanem arról, hogy meglátod és figyelembe veszed őt magát is, akkor is, ha kvázi üzleti kapcsolatról van szó. Elsősorban ugyanis emberek vagyunk. Érzésekkel. Bárki bármit is mond, ennek mentén cselekszünk és értékelünk mindig. Hogyha a megfelelő húrt pendíted meg – és akkor még egyszer: ehhez csupán egy kis figyelmesség szükséges – akkor bármit elérhetsz úgy, hogy közben a másikat is boldoggá teszed.

 

A fotózás fokozottan erről szól: ha nincs kölcsönös figyelem, lélektelen droidmunka lesz belőle. Ki akarna droidmunkát végezni vagy egy droiddal fotóztatni? Én biztosan nem!

Persze hazugság volna azt állítani, hogy amit írok, nem idealizmus kicsit. Tapasztalom naponta, hogy az, mert sokkal nehezebb a gyakorlatban alkalmazni, mint hinnénk. Főleg, amikor ilyen rohanó, mindenkin keresztül tipró, áligazságokra, áleszmékre épült világ vesz minket körül. Azt is tudom azonban, hogy nem megvalósíthatatlan: sokszor sikerült az elmúlt 5 évben és sikerülni is fog. Hány évig? Nem tudom. Lesz-e még 5 év? Nem tudom.

Tanulunk. Most éppen megtartani a hitünket. Magunkra is rászólni, ha dühösek, kiábrándultak vagy igazságtalanok vagyunk.

 

Ficergünk, ki-kikacsintunk másfelé, mert nehéz megbirkózni a valósággal. Márpedig 5 év után semmiféle illúziónk nincs a piaccal kapcsolatban: tele van tévhitekkel, acsarkodással, magán hordozza az esküvők rózsaszínnek hitt kis ladikja a világ összes szennyét. Tapasztaljuk, érezzük a csúfságait, de persze a szépségeit is. S bizony mennyi szépség is van ebben a szakmában!

Van, ami sosem változik: hogyha látjuk a szeretetet, a figyelmességet pontosan azokká a lelkes, akadályokat nem ismerő kezdőkké válunk egy szempillantás alatt, akik az első esküvőnkön voltunk. Amíg ez él bennünk, itt leszünk. Jobb ugyanis bármilyen drog mámoránál az az érzés, amikor adni tudsz, amikor benned van a képesség, hogy boldoggá tedd a másikat és ezt tudod is használni.

Köszönjük mindazoknak, akik ebben az 5 évben megtanítottak bennünket erre! Csillának és Bencének most különösen, mert ők emlékeztettek minket a LÉNYEGRE!

nincsenek hozzászólások
Hozzászólás

Szólj hozzá! *

Téli mese – Brigi és Sipi esküvője

Az év számunkra egy meghitt, téli varázsos esküvővel kezdődött. Dupla örömmel és kihívással, hiszen Brigi és Sipi a mi “kis” második otthonunkban, a Rooms-ban, szerette volna hivatalosan is összekötni az életét, ráadásul a dekoráció kialakítását is maximálisan ránk bízták. Egyeztettünk persze Brigivel, hogy mire is vágyna, de azért izgultam a szabad kéz miatt, hogy tényleg eltalálom-e az ízlésüket és minden olyan lesz-e, ahogyan ők is megálmodták. Így volt szerencsére.

 

 

Szeretjük a pici esküvőket, amikor az egészet valami nagyon családias, nagyon bensőséges hangulat lengi át, aminek óhatatlanul mi is teljesen szerves részei leszünk. Azt hiszem, hogy a képeket is átitatja mindez: a családi szeretet, az összetartozás, az, hogy akkor és ott tényleg minden és mindenki szívből azt a két embert ünnepelte, akik éppen örök hűséget fogadtak egymásnak. Jó volt velük lenni. Bár ilyenkor az ember lemond a nagy vendégseregről, az aznapi ereszd el a hajam buliről, mégis páratlan érzés így házasságot kötni szerintem és látni is kívülről az eseményt.

 

 

Ui: Ez most nevetségesen csajos lesz, de végre egy Badley Mishka cipő került a kezembe! Mi tagadás… imádom őket… Magamon is mulatnom kellett, de úgy hordoztam, miközben fotóztam, mintha valami kincset tartanék a kezemben. :D Szóval Briginek ezért az élményemért külön köszönet.

 

 

nincsenek hozzászólások
Hozzászólás

Szólj hozzá! *

Egy új szerep: élmények oktatóként

Hosszú idő volt, amíg rászántuk magunkat, hogy workshop-ot tartsunk a fotós kollégáinknak. Az egyik oldalon folyamatosan jött a nyomás, hogy nem akarunk-e oktatni, olyan szívesen tanulnának tőlünk; a másik oldalon pedig ott zakatoltak bennünk a kérdések, hogy jó-jó, de mi is az, amit igazán át tudnánk adni, ami értékes és hasznos. Annyi dolog van, szinte minden, amit mi a gyakorlatban tanultunk meg, ami öntudatlanul és teljesen ösztönösen jön belőlünk… lehet ezt felismerni, rendszerezni, szavakba önteni? Amikor ezeken elgondolkodtunk, méginkább rádöbbentünk, hogy mennyire improvizatívak vagyunk. Aztán ahogy hámozgattuk lefelé a működésünk rétegeit, látszódott, hogy azért igenis vannak tudatos elemek ebben, még akkor is, ha a mindennapokban ez nem szembetűnő számunkra, mert megszoktuk, mert így természetes. Mások másképpen gondolkodnak, ezért, ami nekünk magától értetődő, neki nem biztos, hogy evidens.

 

Nem szentírás, amit csinálunk. Sohasem lehet az, különösen egy olyan szakmában, ami a kreativitáson, az egyéniségen, művészi felfogáson alapul, vagyis nagyrészt szubjektív. Más a természetünk, az ízlésünk, a személyiségünk és ezáltal a képességeink is. Van azonban objektív mérce, technikai és látásmódbeli vezérfonal, ami igenis alapja lehet egy fotós útjának, fejlődésének, önértékelésének. Ez az, ami tanítható.

Tanítható a technika, az alapvető szabályrendszer, a marketing, a kommunikáció, taníthatóak az apró trükkök, amiket az ember a gyakorlatban kialakít segítségként magának. Tanítható a térhasználat is, vagyis nálunk ugye az enteriőrben való fotózás sajátos gondolatmenete.

Amikor végre vettünk egy nagy levegőt, és azt mondtuk: OK, csináljuk, nyilvánvaló volt, hogy ezek mentén indulunk el. A Rooms adta magát. Ott nálunk jobban senki sincs otthon. Ott a fotózások során is sokan kérnek tőlünk tanácsot, segítséget.

Enteriőrben fotózni számunkra a világ legtermészetesebb dolga, mert mindig is csináltuk, mert ebben szocializálódtunk, ha lehet így mondani. Esküvő fotósokként pedig soha eszünkbe sem jut normál, vásznas stúdió beállításokban gondolkodni. Nem véletlen, hogy úgy lettünk stúdiótulajdonosok, hogy a klasszikus stúdiófotózáshoz semmi közünk.

A nyitás óta eltelt másfél év pedig bőven felruházott minket tapasztalattal abban, hol is vannak a fotósok gyenge pontjai, mi az, amiben segítségre van szükségük vagy éppen inspirációra.

 

Izgultunk nagyon, amikor közzé tettük a hírt. Az egy dolog ugyanis, hogy sokan kérdezősködtek, de egy másik dolog, hogy amikor adott a lehetőség, akad-e valóban jelentkező. Akadt. Annyira, hogy 1 óra alatt betelt a 10 fős létszám. Megdöbbentünk, tagadhatatlan. Erre tényleg nem számítottunk. Ahogy arra sem, hogy még aznap kitűzünk egy másik időpontot, ami az elsőről lemaradtaknak lehetőséget ad és az is pikk-pakk betelik.

Nem gondoltuk persze, hogy ez a nagyságunkat mutatja, inkább azt, hogy sokkal többeket érdekel az enteriőrös stúdióban való fotózás csínja-bínja, mint hittük. Ez ugyanis – akármennyire is tömeges mértéket kezd ölteni az elmúlt évben az enteriőrös stúdiók nyitása – még újszerű. Azt is mutatja persze, hogy itthon ez a – mondjuk így – informális tanulási forma sokkal motiválóbbnak és hasznosabbnak bizonyul a gyakorlatban, mint a formális. A formális oktatás ugyanis a legtöbbször nem az életre tanít. Egymás által tudunk a legjobban előre haladni. A hétköznapokban a legtöbben egyedül dolgoznak, egyedül próbálják kitapasztalni, megtanulni mindazt, ami a sikerhez szükséges. Egyedül viszont nem megy mindig gördülékenyen, vannak kérdések, amit csak egy másik tud megválaszolni nekünk.

Akkor tanultam meg ennek az erejét és értékét, amikor először volt alkalmam más fotósokkal hosszasabban, mélyebben beszélgetni. Nem titok, ekkor már jóideje gyakoroltam a fotózást. A legmeghatározóbb élményem az volt, hogy azta, nem csak én (mi) küzdünk egyik-másik problémával. Mondhattam én addig a barátaimnak, hogy képzeld ez történt, meg hogy te mit tennél…, de belülről megélni, igazán érteni ezt az életet csak az tudja, aki benne van. Kívülről nagyon más. Van abban valami bajtársian megnyugtató, hogy mindenkiben ugyanazok a kérdések zakatolnak. Az pedig, hogy ki milyen megoldásokat talál rá, kinek, mi vált be roppant tanulságos! Akkor is az, ha neked nem ez a megoldás válik majd be, hanem a magadéra formálod később.

A workshop-oknak azt hiszem, ez a legfontosabb része. Nem lehet szakmát tanítani egy-két nap alatt. Alázatot, kitartást, szeretetet végképp nem, ami alapja annak, hogy éveken keresztül lelkesen és jól végezd a munkádat. Képtelenség – ezt a két alkalomból tanultam most meg – minden információt, tudást átadni/átvenni, mert sűrű, mert ez a hivatás millió összetevőből áll. Lendületet viszont akkorát lehet adni és kapni, ami aztán sokáig elvisz a hátán.

Ez volt a célunk azzal is, hogy este nem a megszokott fényeket, hanem színes lámpákat használtunk. A lehetőség ugyanis adott a Rooms-ban a kezdetek óta, de azt láttuk, szerettek inkább biztosra menni, a komfortzónában maradni. Pedig – ahogy a résztvevőknek is mondtuk – a siker egyik legfontosabb titka az, hogy merj első lenni, mert kísérletezni, merj olyasmit csinálni, amit előtted más még nem mert. Ez sosem könnyű, sokkal nehezebb és göröngyösebb út, mint a más által kitaposott ösvényen járni, de higgyétek el, meghálálja az energia befektetést. Most itt a ws-en élenyt biztosan adott. Szerettem látni azt a leginkább gyermeki mosolyt, ami megcsillant a többségen, hogy hűű, ez klassz, ez valami más!

 

A ws végén kitöltettünk elégedettségi kérdőíveket, hiszen lényeges a visszajelzés, ebből tanulunk, fejlődünk mi is. Nagyon örültünk, ha valaki a gyenge pontokra is rávilágított (pl.: lehettünk volna kevesebben is vagy még többet szeretett volna hallani erről vagy arról a témáról). Az az érzés azonban, hogy többen akadtak, akik számára ez az élmény egy új utat jelölt ki, akikben megváltoztatott valami nagyon fontosat, elmondhatatlan. Sokkal több, mint amit ilyenkor remélni mer az ember.

A workshop szépsége, hogy a tanulás kölcsönös. A résztvevők kérdései, egymással való beszélgetései mind-mind egy-egy előrelépést jelenthetnek. Úgy is kölcsönös viszont, hogy mi is tanultunk a többiek által. Nem csak azt, hogy lehetne még hasznosabbá, még érdekesebbé tenni az oktatást, hanem tanultunk magunkról, a szakmáról is rengeteg mindent.

 

Ráadásul a két csoportnál egészen más élményeket éltünk át. Valahogy úgy alakult, hogy annyira, de annyira különböztek, ami már zavarba ejtő volt. Az egy dolog, hogy természetes módon úgy oszlott meg az összetétel, hogy az első csapatban túlnyomórészt kezdőbbek gyűltek össze, míg a másodikban főleg már tapasztaltabb fotósok. (Megjegyzés: eztán kezdő és haladó csoport külön lesz valószínűleg, bár megvoltak a vegyes összetétel határozott előnyei is.) Más volt teljesen a hangulat, a prioritások, a lelkesedési szint, a kommunikatívság, a kitartás, az egymáshoz való viszonyulás, a hozzánk való viszonyulás, egészen más dolgok voltak érdekesek, teljesen más kérdések hangzottak el stb. Nem pletykálom ki a kollégáinkat, mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy melyik csapatnál mi hogy alakult. ;) Mindenesetre mi szerencsés helyzetbe kerültünk emiatt, mert rögtön az első workshop-jainkból elég sokrétű tanulságot és tapasztalatot vonhattunk le.

Kicsit úgy vártuk a résztvevők kész fotóit, mint anyuka és apuka a gyermek első alkotásait. Ezekben ugyanis benne van, amit akkor át tudtunk adni, miközben a saját képükre formálták, amit ott és akkor eléjük tettünk. Kicsit ők, kicsit mi, kicsit a modellünk, Réka, kicsit a Rooms miliője, vagyis egy közös alkotás különböző személyiségeken átszűrve. Izgalmas! Éppen ezért hoztam is nektek belőle egy kis csokrot azoktól, akik szívesen osztották meg itt is a fotóikat. (A képek többségén rajta is van, hogy ki készítette, de azért így is írom: Galamb Réka, Gricz Luca, Hornyacsek Ildikó, Hajner Nikolett, Papp Lilla, Pohankovics-Jeszenszki Dóra, Szabó Barbara, Babinak köszi, hogy werkeket is küldött. ,)

 

Talán éppen a fenti érzés miatt a legnehezebb számomra a kritika volt. A ws ugyanis nem ért véget aznap, ma is tart. Ahogy jönnek az újabb alkotások, úgy beszélgetünk róluk. Utólag könnyebb egyébként borzasztóan okosnak lenni, de ez is egy szépsége ennek: nem vagy későn, ha csak a fotózás után esnek le dolgok, hiszen nincs kockázat. Nekünk pl. az esett le, hogy kb. elfelejtettünk fotózni a nagy szövegelésben és egyéni segítségnyújtásokban.

Elment-e a kedvünk vagy éppen megjött? Hazudnék, ha azt mondanám, nem akadtak pillanatok, amikor azt gondoltam, hogy kipróbáltuk, elég volt. 99%-ban viszont nagyon élveztük. Rájöttem – és eddig nem tudtam magamról, vagyis másképp tudtam, – hogy szeretek tanítani. Szeretnék igazán jó oktató lenni egyszer. Sosem késő önmagunkban is új felfedezéseket tenni… sőt éppen ez az esszenciája ennek az egész fotós workshop-osdinak. :)

Szóval lesz hasonlóan átfogó ws a közeljövőben, már szervezzük, de még nem fixáltuk a részleteket. Sokan lemaradtak így is, hogy végül két csapat lett, őket várólistára gyűjtöttük. Azóta is többen írtatok, így úgy döntöttünk, mindenkit összegyűjtünk és úgy fair, ha először majd benneteket értesítünk az új lehetőségről.

Régóta gondolkodunk kicsit más, inkább amolyan tanulságos örömjáték-jellegű közös munkában is. Ennek az lesz a lényege, hogy együtt fogjuk bejárni az új enteriőröket. Lesz már a tavasziban is ilyen, a részletekről hamarosan írunk! ;)

Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, hálás köszönet a kis csapatunk tagjainak:

Modell – Vásárhelyi Réka

Smink – Rimár Linda

Frizura – Somogyi Gergely

Külön köszönet azért, hogy extraként a workshop résztvevői szabadon tesztelhették mindkét nap a Sigma legújabb objektívjeit!

nincsenek hozzászólások
Hozzászólás

Szólj hozzá! *

Barbi és Krisztián őszi esküvője

Bár ez az év első bejegyzése, még tavalyra nyúlunk vissza. Nem csak azért, mert rengeteg sorozat publikálatlanul áll a gépünkön, hanem azért is, mert nem érzem szükségét sem annak, hogy visszatekintő összegzéssel kezdjem az évet, sem annak, hogy a reményeinket taglaljam, vagyis mindazt, amit 2017-től várunk.

Barbi és Krisztián esküvője azért jó választás indításnak, mert mindössze néhány hét alatt szervezték meg a nagy napjukat, Volt ebben ugyan többszöri nekifutás, de valahogy most én is leginkább azt érzem, lesz, ami lesz! Sokminden megváltozott körülöttünk az elmúlt 1-2 évben. Talán éppen ezért nem kívántam életemben először semmit sem éjfélkor. Mindenem megvan, bár mégis folyton elégedetlen vagyok, többet, jobbat akarok. Ez persze fotózás szempontból jó dolog, hiszen mindig arra sarkall, hogy fejlődjek és ne rekedjek meg, ne dőljek hátra azzal, hogy na, már tökéletesen végzem a munkámat. Valószínűleg ez a pillanat volna a Fénylabor utolsó napja… Szóval a jóllétem realizálódása nem vágyak valóra válásának kérdése, hanem erős és tudatos önfejmosás. :D Szerintem sokan vagyunk így. Azt mondom hát, hogy ne tervezgessünk semmit hónapokig, ne vegyük készpénznek az életünket és a javainkat, egyszerűen szeressük azt, amink van, éljük meg és várjuk örömmel, ami még lehet!

 

Egy leheletnyi francia báj, őszi napsütés, meghatódott család és ragyogó mosolyú szerelmesek. Talán ezekkel a szavakkal lehet legjobban összefoglalni Barbi és Krisztián esküvőjét.

Mivel bennünket eléggé az utolsó pillanatban foglaltak le, úgy adódott, hogy csak Zoli tudott személyesen is találkozni velük az esküvő előtt. Ez egy elég szokatlan helyzet volt számomra, mert sosem fordult elő, hogy legalább a menyasszonnyal ne találkoztam volna valamilyen formában, de a párjaink 99%-ának mindkét tagját ismerjük már mielőtt az esküvőre megérkezünk. Izgultam is kicsit emiatt, de igazából alaptalanul. Barbival persze jópárszor levelet váltottunk előtte, így aztán annyira mégsem voltunk már idegenek egymásnak és szerencsére pillanatok alatt megtaláltuk a közös hangot. Vidáman, örömkönnyekkel telt hát a készülődés a lányos oldalon.

 

Bár nagyon tartottunk a hidegtől és a sártól, mivel előtte napokig esős időnk volt, végül ragyogóan sütött a nap és szó szerint bearanyozta a kreatív fotózásunkat. Ennél többet októberben nem is kívánhattunk volna! Szeretem az őszi tájat! Telis-tele van színnel, fénnyel. Bár egyfajta elmúlását jelképez, számomra sosem jelentett ilyesmit. Sokkal inkább a megújulás előszobáját látom benne, különösen, ha egy éppen összeházasodni készülő párral fotózhatunk.

 

Aztán persze csak megérkezett az őszi hideg is. Minden elismerésem Barbié, aki olyan kitartóan és hősiesen tűrte a szertartás alatt a csípős levegőt, hogy csoda! Én kicsit rosszabbul, mert nem mértem jól fel, mennyi ruhát is kellene magamra vennem, de nyilván akkor és ott ez mellékes volt. Meg is feledkeztem róla, amikor Barbi családját néztem. Olyan szeretettel és lelkesedéssel élték meg az ő kislányuk esküvőjét! Azt hiszem, a hozzájuk kapcsolódó pillanatokra fogok leginkább emlékezni erről az esküvőről.

 

 

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...
nincsenek hozzászólások
Hozzászólás

Szólj hozzá! *

CLOSE MENU .... .... ....