FÉNYLABOR GONDOLATOK

o

Téli mese – Brigi és Sipi esküvője

Az év számunkra egy meghitt, téli varázsos esküvővel kezdődött. Dupla örömmel és kihívással, hiszen Brigi és Sipi a mi “kis” második otthonunkban, a Rooms-ban, szerette volna hivatalosan is összekötni az életét, ráadásul a dekoráció kialakítását is maximálisan ránk bízták. Egyeztettünk persze Brigivel, hogy mire is vágyna, de azért izgultam a szabad kéz miatt, hogy tényleg eltalálom-e az ízlésüket és minden olyan lesz-e, ahogyan ők is megálmodták. Így volt szerencsére.

 

 

Szeretjük a pici esküvőket, amikor az egészet valami nagyon családias, nagyon bensőséges hangulat lengi át, aminek óhatatlanul mi is teljesen szerves részei leszünk. Azt hiszem, hogy a képeket is átitatja mindez: a családi szeretet, az összetartozás, az, hogy akkor és ott tényleg minden és mindenki szívből azt a két embert ünnepelte, akik éppen örök hűséget fogadtak egymásnak. Jó volt velük lenni. Bár ilyenkor az ember lemond a nagy vendégseregről, az aznapi ereszd el a hajam buliről, mégis páratlan érzés így házasságot kötni szerintem és látni is kívülről az eseményt.

 

 

Ui: Ez most nevetségesen csajos lesz, de végre egy Badley Mishka cipő került a kezembe! Mi tagadás… imádom őket… Magamon is mulatnom kellett, de úgy hordoztam, miközben fotóztam, mintha valami kincset tartanék a kezemben. :D Szóval Briginek ezért az élményemért külön köszönet.

 

 

Egy új szerep: élmények oktatóként

Hosszú idő volt, amíg rászántuk magunkat, hogy workshop-ot tartsunk a fotós kollégáinknak. Az egyik oldalon folyamatosan jött a nyomás, hogy nem akarunk-e oktatni, olyan szívesen tanulnának tőlünk; a másik oldalon pedig ott zakatoltak bennünk a kérdések, hogy jó-jó, de mi is az, amit igazán át tudnánk adni, ami értékes és hasznos. Annyi dolog van, szinte minden, amit mi a gyakorlatban tanultunk meg, ami öntudatlanul és teljesen ösztönösen jön belőlünk… lehet ezt felismerni, rendszerezni, szavakba önteni? Amikor ezeken elgondolkodtunk, méginkább rádöbbentünk, hogy mennyire improvizatívak vagyunk. Aztán ahogy hámozgattuk lefelé a működésünk rétegeit, látszódott, hogy azért igenis vannak tudatos elemek ebben, még akkor is, ha a mindennapokban ez nem szembetűnő számunkra, mert megszoktuk, mert így természetes. Mások másképpen gondolkodnak, ezért, ami nekünk magától értetődő, neki nem biztos, hogy evidens.

 

Nem szentírás, amit csinálunk. Sohasem lehet az, különösen egy olyan szakmában, ami a kreativitáson, az egyéniségen, művészi felfogáson alapul, vagyis nagyrészt szubjektív. Más a természetünk, az ízlésünk, a személyiségünk és ezáltal a képességeink is. Van azonban objektív mérce, technikai és látásmódbeli vezérfonal, ami igenis alapja lehet egy fotós útjának, fejlődésének, önértékelésének. Ez az, ami tanítható.

Tanítható a technika, az alapvető szabályrendszer, a marketing, a kommunikáció, taníthatóak az apró trükkök, amiket az ember a gyakorlatban kialakít segítségként magának. Tanítható a térhasználat is, vagyis nálunk ugye az enteriőrben való fotózás sajátos gondolatmenete.

Amikor végre vettünk egy nagy levegőt, és azt mondtuk: OK, csináljuk, nyilvánvaló volt, hogy ezek mentén indulunk el. A Rooms adta magát. Ott nálunk jobban senki sincs otthon. Ott a fotózások során is sokan kérnek tőlünk tanácsot, segítséget.

Enteriőrben fotózni számunkra a világ legtermészetesebb dolga, mert mindig is csináltuk, mert ebben szocializálódtunk, ha lehet így mondani. Esküvő fotósokként pedig soha eszünkbe sem jut normál, vásznas stúdió beállításokban gondolkodni. Nem véletlen, hogy úgy lettünk stúdiótulajdonosok, hogy a klasszikus stúdiófotózáshoz semmi közünk.

A nyitás óta eltelt másfél év pedig bőven felruházott minket tapasztalattal abban, hol is vannak a fotósok gyenge pontjai, mi az, amiben segítségre van szükségük vagy éppen inspirációra.

 

Izgultunk nagyon, amikor közzé tettük a hírt. Az egy dolog ugyanis, hogy sokan kérdezősködtek, de egy másik dolog, hogy amikor adott a lehetőség, akad-e valóban jelentkező. Akadt. Annyira, hogy 1 óra alatt betelt a 10 fős létszám. Megdöbbentünk, tagadhatatlan. Erre tényleg nem számítottunk. Ahogy arra sem, hogy még aznap kitűzünk egy másik időpontot, ami az elsőről lemaradtaknak lehetőséget ad és az is pikk-pakk betelik.

Nem gondoltuk persze, hogy ez a nagyságunkat mutatja, inkább azt, hogy sokkal többeket érdekel az enteriőrös stúdióban való fotózás csínja-bínja, mint hittük. Ez ugyanis – akármennyire is tömeges mértéket kezd ölteni az elmúlt évben az enteriőrös stúdiók nyitása – még újszerű. Azt is mutatja persze, hogy itthon ez a – mondjuk így – informális tanulási forma sokkal motiválóbbnak és hasznosabbnak bizonyul a gyakorlatban, mint a formális. A formális oktatás ugyanis a legtöbbször nem az életre tanít. Egymás által tudunk a legjobban előre haladni. A hétköznapokban a legtöbben egyedül dolgoznak, egyedül próbálják kitapasztalni, megtanulni mindazt, ami a sikerhez szükséges. Egyedül viszont nem megy mindig gördülékenyen, vannak kérdések, amit csak egy másik tud megválaszolni nekünk.

Akkor tanultam meg ennek az erejét és értékét, amikor először volt alkalmam más fotósokkal hosszasabban, mélyebben beszélgetni. Nem titok, ekkor már jóideje gyakoroltam a fotózást. A legmeghatározóbb élményem az volt, hogy azta, nem csak én (mi) küzdünk egyik-másik problémával. Mondhattam én addig a barátaimnak, hogy képzeld ez történt, meg hogy te mit tennél…, de belülről megélni, igazán érteni ezt az életet csak az tudja, aki benne van. Kívülről nagyon más. Van abban valami bajtársian megnyugtató, hogy mindenkiben ugyanazok a kérdések zakatolnak. Az pedig, hogy ki milyen megoldásokat talál rá, kinek, mi vált be roppant tanulságos! Akkor is az, ha neked nem ez a megoldás válik majd be, hanem a magadéra formálod később.

A workshop-oknak azt hiszem, ez a legfontosabb része. Nem lehet szakmát tanítani egy-két nap alatt. Alázatot, kitartást, szeretetet végképp nem, ami alapja annak, hogy éveken keresztül lelkesen és jól végezd a munkádat. Képtelenség – ezt a két alkalomból tanultam most meg – minden információt, tudást átadni/átvenni, mert sűrű, mert ez a hivatás millió összetevőből áll. Lendületet viszont akkorát lehet adni és kapni, ami aztán sokáig elvisz a hátán.

Ez volt a célunk azzal is, hogy este nem a megszokott fényeket, hanem színes lámpákat használtunk. A lehetőség ugyanis adott a Rooms-ban a kezdetek óta, de azt láttuk, szerettek inkább biztosra menni, a komfortzónában maradni. Pedig – ahogy a résztvevőknek is mondtuk – a siker egyik legfontosabb titka az, hogy merj első lenni, mert kísérletezni, merj olyasmit csinálni, amit előtted más még nem mert. Ez sosem könnyű, sokkal nehezebb és göröngyösebb út, mint a más által kitaposott ösvényen járni, de higgyétek el, meghálálja az energia befektetést. Most itt a ws-en élenyt biztosan adott. Szerettem látni azt a leginkább gyermeki mosolyt, ami megcsillant a többségen, hogy hűű, ez klassz, ez valami más!

 

A ws végén kitöltettünk elégedettségi kérdőíveket, hiszen lényeges a visszajelzés, ebből tanulunk, fejlődünk mi is. Nagyon örültünk, ha valaki a gyenge pontokra is rávilágított (pl.: lehettünk volna kevesebben is vagy még többet szeretett volna hallani erről vagy arról a témáról). Az az érzés azonban, hogy többen akadtak, akik számára ez az élmény egy új utat jelölt ki, akikben megváltoztatott valami nagyon fontosat, elmondhatatlan. Sokkal több, mint amit ilyenkor remélni mer az ember.

A workshop szépsége, hogy a tanulás kölcsönös. A résztvevők kérdései, egymással való beszélgetései mind-mind egy-egy előrelépést jelenthetnek. Úgy is kölcsönös viszont, hogy mi is tanultunk a többiek által. Nem csak azt, hogy lehetne még hasznosabbá, még érdekesebbé tenni az oktatást, hanem tanultunk magunkról, a szakmáról is rengeteg mindent.

 

Ráadásul a két csoportnál egészen más élményeket éltünk át. Valahogy úgy alakult, hogy annyira, de annyira különböztek, ami már zavarba ejtő volt. Az egy dolog, hogy természetes módon úgy oszlott meg az összetétel, hogy az első csapatban túlnyomórészt kezdőbbek gyűltek össze, míg a másodikban főleg már tapasztaltabb fotósok. (Megjegyzés: eztán kezdő és haladó csoport külön lesz valószínűleg, bár megvoltak a vegyes összetétel határozott előnyei is.) Más volt teljesen a hangulat, a prioritások, a lelkesedési szint, a kommunikatívság, a kitartás, az egymáshoz való viszonyulás, a hozzánk való viszonyulás, egészen más dolgok voltak érdekesek, teljesen más kérdések hangzottak el stb. Nem pletykálom ki a kollégáinkat, mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy melyik csapatnál mi hogy alakult. ;) Mindenesetre mi szerencsés helyzetbe kerültünk emiatt, mert rögtön az első workshop-jainkból elég sokrétű tanulságot és tapasztalatot vonhattunk le.

Kicsit úgy vártuk a résztvevők kész fotóit, mint anyuka és apuka a gyermek első alkotásait. Ezekben ugyanis benne van, amit akkor át tudtunk adni, miközben a saját képükre formálták, amit ott és akkor eléjük tettünk. Kicsit ők, kicsit mi, kicsit a modellünk, Réka, kicsit a Rooms miliője, vagyis egy közös alkotás különböző személyiségeken átszűrve. Izgalmas! Éppen ezért hoztam is nektek belőle egy kis csokrot azoktól, akik szívesen osztották meg itt is a fotóikat. (A képek többségén rajta is van, hogy ki készítette, de azért így is írom: Galamb Réka, Gricz Luca, Hornyacsek Ildikó, Hajner Nikolett, Papp Lilla, Pohankovics-Jeszenszki Dóra, Szabó Barbara, Babinak köszi, hogy werkeket is küldött. ,)

 

Talán éppen a fenti érzés miatt a legnehezebb számomra a kritika volt. A ws ugyanis nem ért véget aznap, ma is tart. Ahogy jönnek az újabb alkotások, úgy beszélgetünk róluk. Utólag könnyebb egyébként borzasztóan okosnak lenni, de ez is egy szépsége ennek: nem vagy későn, ha csak a fotózás után esnek le dolgok, hiszen nincs kockázat. Nekünk pl. az esett le, hogy kb. elfelejtettünk fotózni a nagy szövegelésben és egyéni segítségnyújtásokban.

Elment-e a kedvünk vagy éppen megjött? Hazudnék, ha azt mondanám, nem akadtak pillanatok, amikor azt gondoltam, hogy kipróbáltuk, elég volt. 99%-ban viszont nagyon élveztük. Rájöttem – és eddig nem tudtam magamról, vagyis másképp tudtam, – hogy szeretek tanítani. Szeretnék igazán jó oktató lenni egyszer. Sosem késő önmagunkban is új felfedezéseket tenni… sőt éppen ez az esszenciája ennek az egész fotós workshop-osdinak. :)

Szóval lesz hasonlóan átfogó ws a közeljövőben, már szervezzük, de még nem fixáltuk a részleteket. Sokan lemaradtak így is, hogy végül két csapat lett, őket várólistára gyűjtöttük. Azóta is többen írtatok, így úgy döntöttünk, mindenkit összegyűjtünk és úgy fair, ha először majd benneteket értesítünk az új lehetőségről.

Régóta gondolkodunk kicsit más, inkább amolyan tanulságos örömjáték-jellegű közös munkában is. Ennek az lesz a lényege, hogy együtt fogjuk bejárni az új enteriőröket. Lesz már a tavasziban is ilyen, a részletekről hamarosan írunk! ;)

Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, hálás köszönet a kis csapatunk tagjainak:

Modell – Vásárhelyi Réka

Smink – Rimár Linda

Frizura – Somogyi Gergely

Külön köszönet azért, hogy extraként a workshop résztvevői szabadon tesztelhették mindkét nap a Sigma legújabb objektívjeit!

Barbi és Krisztián őszi esküvője

Bár ez az év első bejegyzése, még tavalyra nyúlunk vissza. Nem csak azért, mert rengeteg sorozat publikálatlanul áll a gépünkön, hanem azért is, mert nem érzem szükségét sem annak, hogy visszatekintő összegzéssel kezdjem az évet, sem annak, hogy a reményeinket taglaljam, vagyis mindazt, amit 2017-től várunk.

Barbi és Krisztián esküvője azért jó választás indításnak, mert mindössze néhány hét alatt szervezték meg a nagy napjukat, Volt ebben ugyan többszöri nekifutás, de valahogy most én is leginkább azt érzem, lesz, ami lesz! Sokminden megváltozott körülöttünk az elmúlt 1-2 évben. Talán éppen ezért nem kívántam életemben először semmit sem éjfélkor. Mindenem megvan, bár mégis folyton elégedetlen vagyok, többet, jobbat akarok. Ez persze fotózás szempontból jó dolog, hiszen mindig arra sarkall, hogy fejlődjek és ne rekedjek meg, ne dőljek hátra azzal, hogy na, már tökéletesen végzem a munkámat. Valószínűleg ez a pillanat volna a Fénylabor utolsó napja… Szóval a jóllétem realizálódása nem vágyak valóra válásának kérdése, hanem erős és tudatos önfejmosás. :D Szerintem sokan vagyunk így. Azt mondom hát, hogy ne tervezgessünk semmit hónapokig, ne vegyük készpénznek az életünket és a javainkat, egyszerűen szeressük azt, amink van, éljük meg és várjuk örömmel, ami még lehet!

 

Egy leheletnyi francia báj, őszi napsütés, meghatódott család és ragyogó mosolyú szerelmesek. Talán ezekkel a szavakkal lehet legjobban összefoglalni Barbi és Krisztián esküvőjét.

Mivel bennünket eléggé az utolsó pillanatban foglaltak le, úgy adódott, hogy csak Zoli tudott személyesen is találkozni velük az esküvő előtt. Ez egy elég szokatlan helyzet volt számomra, mert sosem fordult elő, hogy legalább a menyasszonnyal ne találkoztam volna valamilyen formában, de a párjaink 99%-ának mindkét tagját ismerjük már mielőtt az esküvőre megérkezünk. Izgultam is kicsit emiatt, de igazából alaptalanul. Barbival persze jópárszor levelet váltottunk előtte, így aztán annyira mégsem voltunk már idegenek egymásnak és szerencsére pillanatok alatt megtaláltuk a közös hangot. Vidáman, örömkönnyekkel telt hát a készülődés a lányos oldalon.

 

Bár nagyon tartottunk a hidegtől és a sártól, mivel előtte napokig esős időnk volt, végül ragyogóan sütött a nap és szó szerint bearanyozta a kreatív fotózásunkat. Ennél többet októberben nem is kívánhattunk volna! Szeretem az őszi tájat! Telis-tele van színnel, fénnyel. Bár egyfajta elmúlását jelképez, számomra sosem jelentett ilyesmit. Sokkal inkább a megújulás előszobáját látom benne, különösen, ha egy éppen összeházasodni készülő párral fotózhatunk.

 

Aztán persze csak megérkezett az őszi hideg is. Minden elismerésem Barbié, aki olyan kitartóan és hősiesen tűrte a szertartás alatt a csípős levegőt, hogy csoda! Én kicsit rosszabbul, mert nem mértem jól fel, mennyi ruhát is kellene magamra vennem, de nyilván akkor és ott ez mellékes volt. Meg is feledkeztem róla, amikor Barbi családját néztem. Olyan szeretettel és lelkesedéssel élték meg az ő kislányuk esküvőjét! Azt hiszem, a hozzájuk kapcsolódó pillanatokra fogok leginkább emlékezni erről az esküvőről.

 

 

Szőlőszerelem – Edina és Peti esküvője

A szőlőtőkék és a borok olyan szorosan hozzátartoznak Edina és Peti életéhez, hogy nem is lehetett volna más a címe ennek a bejegyzésnek, és bizony más tematikája sem az esküvőjüknek. A kreatív fotózás helyszíneit is bátran bíztuk így rájuk, hiszen nem volt kérdés, milyen hangulatot szeretnének, ahogyan az sem, hogy látják majd, mi lehet működőképes és mi nem, merthogy fotózni is nagyon szeretnek.

 

Egy kis barangolással kezdtük hát a közös utunkat aznap gyönyörű őszi (inkább nyári) időben, pedig hogy tartottunk tőle, hogy aznapra is a jegyes fotózásos esős idő jut nekünk!  Bár persze izgultak – főleg Edina – békés és kiegyensúlyozott érzés volt mellettük lenni, ami számunkra mindig olyan idilli állapot. Ez az érzés aztán végigkísérte az esküvőt. Persze voltak zökkenők (lásd csoportképezés), node ki akar már ezekre emlékezni!?

A legkülönlegesebb perceket talán a szülőköszöntésnél éltük át. Szerencsések ők, hiszen a nagyszüleik is velük ünnepelhettek, amit mindig különösen jó érzés látni és fotózni. Édes nagymamák és nagypapák voltak!

 

A “mit szerettünk” kapcsán nem mehetünk el szó nélkül a dekoráció mellett sem. Edina és Peti szorgos munkáját dicséri ugyanis javarészt és szerintünk egyszerűségében tökéletes lett, ami mind hozzájuk, mind pedig a helyszínhez nagyon szépen illeszkedett. Egyébként is megvagyok idén őrülve a sötétzöld színért… :D

 

Két nagyszerű embert ismerhettünk meg Edinában és Petiben, akikre mindig jó érzéssel fogunk majd visszagondolni.

No, de  a fotók úgyis többet tudnak nálam mesélni!

 

 

Esküvői 1×1: A ceremóniamester és a fotóitok kapcsolata

Az esküvő fotós legfontosabb feladata az, hogy hűen megörökítse az esküvő hangulatát. Nem az eseményeit, hanem azt az érzésvilágot, miliőt, ami aznap körbeleng bennünket. Egyszerre dokumentálunk objektíven és alkotunk kreatívan, szubjektíven. A felelősségünk nagy. Mindig, mindenhol teljes lélekjelenléttel és technikai felkészültséggel ott kell lennünk. Joggal várja el tőlünk minden pár, hogy ne maradjunk le semmi fontosról, és olyasmit hozzunk létre, amit 30-50 év múlva is boldogság lesz látni. Mi viszont abból táplálkozunk, ami van. Nem feladatunk egy másik esküvőt teremteni, sőt képességünk sincs hozzá. Ha nincs mesevilág, ha nincs boldogság és ünneplés – márpedig van, hogy nincs – mesevilágos, boldogságos, ünneplős kép sincs!

Segítségre szorulunk ilyenkor. Ti is, mi is. Az egyik megmentőnk a ceremóniamester lehet. A JÓÓÓ CM, nem akármilyen CM!

Miért kell ceremóniamester az esküvődre?

Hogy aztán mindannyian vidáman távozzunk az esküvőről… :)

Kezdésként had meséljek el egy általam sokat idézett beszélgetést. Olaszországban vagyunk, olasz-magyar esküvőt készülünk fotózni. Kérdezem Verát, hogy lesz-e valaki az esküvőn, aki majd segíti irányítani az eseményeket. Azt mondja nem. Hozzáteszi, hogy képzeljem el, Luca nem is érti, hogy mi az a ceremóniamester vagy vőfély. Nézek kérdőn az olasz vőlegényre és próbálom elmondani, hogy miért is fontos az ő szerepe. Mire lazán annyit felel: az esküvők nagyjából ugyanolyanok, mindig ugyanazt kell csinálni vendégként, mindenki tudja a dolgát, minek ezt irányítani… Gondoltam, ok, hát kíváncsi leszek. A meglepetés csak eztán ért!

Önműködő násznép! Én őszintén nem hittem a szememnek, pedig akkor már jópár esküvő volt a hátunk mögött. Anélkül, hogy bárkit noszogatni kellett volna örültek, tapsoltak, eligazodtak, rizst szórtak, beálltak flottul a csoportképekhez, hiánytalan létszámmal körbevették a tortavágást stb. Még a templomban is képesek voltak úgy fotózni a párt, hogy az bennünket ne zavarjon, pedig felálltak a helyükről. Nos, én kérek elnézést, semmi szükség nem volt semmiféle ceremóniamesterre!

Így működik ez mindig? Ahol külföldi vendégek is vannak szép számmal, ott hasonlóan gördülékeny lehet a dolog.

Így működik ez egy magyar násznéppel is? Nem. Sosem. Ezt nem csak én állítom, számtalan kollégám meg tud benne erősíteni.

Önműködő magyar násznép nincs….

Az oka? Kulturális, mentalitásbeli… azt hiszem… Mindenesetre nem erősségünk a közös ünneplés, különösen, ha emiatt a saját érdekeinket és kényelmünket háttérbe kell szorítani. Jobban szeretjük a sarokból szemlélni a történéseket és kipletykálni a mellettünk ülővel. Szomorú, de tény, és igen, általánosítható is mielőtt még valaki tiltakozni kezdene, hogy ő aztán nem ilyen. Még én is ilyen vagyok vendégként, az a helyzet. Korábban írtam is emiatt egy cikket a vendégeknek: itt elolvashatod.

Most viszont keressük meg rá a külső megoldást!

Igen, ő a ceremóniamester! (Vagy vőfély, de ebben kevésbé hiszek.) Méghozzá kizárólag a KIVÁLÓ CM!

Az, aki

  • figyel, irányít, motivál, ha kell, fenékbe rúg!
  • nem szórakoztat és komédiáz öncélúan, de kellemes hangulatot tud teremteni
  • képes összefogni, tájékoztatni, meghallgatni a szolgáltatói csapatot
  • legfőképpen pedig képes rávenni a tisztelt vendégsereget, hogy ha már eljöttek, vegyenek is részt az esküvőn, ne csak mozizzanak.

Ez igenis fontos szerepkör, komoly szakma! Egyszerűen elengedhetetlen egy magyar esküvőn létszámtól függetlenül (50 fő felett egyenesen kötelező)!

(Írom, hogy 50 fő felett, de igazából azt írnám, hogy 20 fő felett… Ismerem a kifogást: személyes, kötetlen esküvőt szeretnétek, meg másnál is működött… A CM egyik kitételt sem sérti, cserébe viszont nyugalmat biztosít és mentesít a káosztól.)

elegans-budapesti-eskuvo-spoon-62

Miért befolyásolja a ceremóniamester munkája a fotósét?

Egyszerű.

Nincs aktivitás, nincs mit fotózni. Káosz van, a káoszt tudjuk fotózni. Nem lehet utólag sem mosolyt, sem tömeget photoshoppolni!

Az esküvő fotózás lényege nem az, hogy mi varázsoljunk nektek a képek által egy olyan esküvőt, amit megálmodtatok. A mi feladatunk az, hogy az álomesküvőtöket képekbe zárjuk. Se több, se kevesebb.

A CM feladata az, hogy segítségetekre legyen a hangulat megteremtésében és a szükséges rend fenntartásában, az eltervezett események gördülékeny lebonyolításában (utóbbi esküvő szervezői feladat is, de itthon csak az esküvők kis százalékát irányítja esküvő szervező). Hogy ne kettesben árválkodva nyissátok meg a táncparkettet, miközben a többiek oda se néznek, hogy vidám, ünneplő tömeg vegyen benneteket körül, amikor kiléptek a templomból vagy éppen a tortát szelitek. Hogy érezhessétek, aznap mindenki veletek van, veletek örül. Hogy ne ti üvöltözzetek, hogy most akkor kezdődne a szertartás vagy épp még Gizi néniékkel is szeretnétek néhány közös fotót.

Képzeld magadat ezekbe a helyzetekbe! (Avagy ha nincs jó CM)

Szinte minden esküvőn így zajlanak a következők.

Csokordobás: én aztán nem!

Csoportképbe állás: lehetőleg eltűnni a leghátsó sorban, egy fél vigyorral gyorsan megúszni. Vagy épp ellenkezőleg: lehetőleg minden sarokban készüljön rólam és a párról egy kép, kit érdekelnek a többiek vagy hogy kihűl a vacsora (rosszabb esetben csak rólam készüljön kép…egyedül…no comment…).

Ha ebben nincs szervezettség és irányítás, higgyétek el, nem működik! Ezt nem győzőm hangsúlyozni. Te udvarias vagy velük, nem fogsz rájuk szólni, hogy mostmár elég. Mi pláne nem tehetjük. Mindenki szétszéled, kiabálhatunk aztán utánuk, ott őszülünk meg mindannyian, mire elkészülnek a csoportképeitek. Szólhatsz a csajoknak is, hogy legalább imitálják, hogy élvezik a dolgot, de nem igazán fog sikerülni, és egyébként is tudni fogod, semmi kedvük hozzá. Gondolom, nem esne jól. Mi megtesszük, amit tehetünk, de nem lehet egy fenékkel két lovat megülni. Ezt képzelted el magatoknak?

csokordobas

Gyönyörűen eltervezheted azt is, hogy amikor vonultok ki, majd mindenki megszór benneteket szirommal, fújja rátok a buborékot. Odáig el is jutnak a vendégek, hogy magukhoz veszik a szükséges alapanyagot, de önmaguktól odáig, hogy azt egyszerre rátok szórják 10-ből 5-ször. Vezényszóra tudják csinálni. Melyik lesz a szebb fotó? Értelemszerű.

Szintén jellemző, hogy a szertartásokon a násznép 80%-a nem akar leülni vagy éppen kitölteni az elől lévő sorokat. Az eredmény fotózás szempontból olyan, mintha a fél vendégsereg nem jött volna el az esküvőtökre. Kell valaki (nem ti és nem is mi, bár én fel szoktam ezt rendszeresen vállalni), aki megkéri őket, hogy ugyanmár, töltsék fel a sorokat.

Az üresség érzete aztán fokozódik: tortavágás, menyasszonytánc. Ti boldogan, csillogó szemmel álltok és várjátok, hogy megtörténjen. A vendégek meg szállingóznak, a többség ücsörög, a másik fele nagy nehezen odakászálódik… nagy nehezen lesztek 100-ból 50-en… Félsiker… A képeken tömeg, ha még néhányan mosolyognak is, akkor születhet néhány jó kép.

Úgy egyáltalán bármiben is részt venni a vendégek 10 %-a képes mindenféle noszogatás nélkül a megfigyeléseim szerint. A buli alatt a vendégek 50 %-áról eleve le kell mondanod: ők kint beszélgetnek, cigiznek, iszogatnak, jobb esetben a bárpultnál, mert akkor legalább láthatod őket messziről. Persze egy idő után megtanulod elengedni a dolgot. Egyik menyasszonyunkat idézve – az előzőleg mutatott önkéntes aktivitás alapján – a csillagszórós tánc előtt: „beharangozzuk, aztán jönnek, amennyien jönnek”. Node tényleg erre vágytál? 5 csillagszórós vagy 150 csillagszórós embert szeretnél látni magatok körül, és utána a képeiteken?

Láttam többször olyat is, hogy elrabolták a menyasszonyt. Nem történt semmi. 1 óra múlva visszajöttek vele és kész… Többnyire ilyenkor 10 esetből 8-szor meghal a buli. Nincs mit fotózni. Lefordítom: 1 órát feleslegesen fizetsz ki nekünk, a semmi az semmi, nem fotótéma.

Mindez egy jó ceremóniamesterrel egészen más.

A vendégek feltöltik a sorokat, egyszerre szórnak meg benneteket szirommal, beállnak mindannyian a csoportképbe, sőt még lelkesen hajlandóak is végrehajtani a CM és a mi ötleteinket is, a lányok végül lelkesednek a csokordobásért, nem egyedül nyitjátok meg a táncparkettet, bedob egy aktivizáló programot, ha mindenki csak ücsörög stb.

eskuvo-lilla-gyurci-125

Hirtelen lesz mit, de legfőképpen minőségi pillanatokat lesz alkalmunk fotózni!

Amit pedig ti nem hallotok, láttok a háttérben: egy jó CM összefogja a csapatot, mindenki tudni fogja, hogy mikor, mi a következő esemény, mikor, mire számítson, így aztán nem lesznek váratlan helyzetek, nem lehet semmiről lemaradni.

Ráadásul – ez a hab a tortán – leveszi a vállaltokról a szervezkedés terhét, a vendégek kérdéseinek, óhajainak-sóhajainak megválaszolását. Így aztán pl. nem te rohangálsz fényképezkedés helyett, mert XY-nak éppen nem tetszik a szállása, vagy nem telefonálsz a csoportkép közepén, mert egy vendég eltévedt. (Mindkettő megtörtént. Ezek is lehetnek esküvő szervezői feladatok, de itthon ez a CM-re hárul.)

Nekünk utóbbi azért csodálatos, mert koncentrálhattok arra, ami igazán fontos. Nem a feszültséget látjuk az arcotokon, hanem az örömöt. Hurrá, ismét minőségi pillanatokat lehet fotózni! Egyáltalán lehet fotózni (mert ha éppen rohangálsz, hogy elintézd ezt vagy azt, nem tudunk benneteket fotózni… valószínűleg az árválkodó násznépet sem igazán).

Szóval millió hálánk minden munkáját kiválóan végző ceremóniamesternek!

 

Az ellenpélda: akiket ne válassz!

Persze van, hogy a dolgok éppen fordítva sülnek el. Ezért írom a CM elé mindig a JÓ és a KIVÁLÓ jelzőket. Sajnos legalább annyi borzalmas CM és vőfély teng-leng az esküvőkön, mint ahány rossz fotós van az országban. Ilyenkor aztán bárcsak ne lenne ott!

Példák

Egyik „nagy kedvencem” az a magát ceremóniamesternek mondó srác volt, aki egyenesen odajött és közölte velünk, hogy most egy olyan programot csinál, amit ne fotózzunk, majd lekapcsolta a létező összes világítást. Tessék????  Mesélhetnék persze arról a részeg vőfélyről is, akihez kedvesen odamentem tolmácsolni az éppen öltözködő menyasszony kérését, hogy játszanak addig valamit, amíg elkészül, mert a vendégek szemmel láthatóan épp unatkoznak, nem is nagyon táncolnak. A válasza az volt, hogy nincs olyan játék, amit tudnának játszani. Őőőő… tessék???

Visszatérve a rablás esetére: a vőfélynek 20 perc után leesik, hogy eltűnt a mennyasszony, leül kint és panaszkodik a pincéreknek, hogy most meghalt a buli. Közel 1 órán át gyakorlatilag semmi sem történt, de ő kiháborogta legalább magát ez alatt az idő alatt.

Aztán vannak, akik azt gondolják, róluk szól a nap. A szereplésnek se vége, se hossza, ha kell, ha nem, ha odaillik éppen, ha nem… Így történt meg egyszer az, hogy se a násznép, se mi nem vacsoráztunk. Ceremóniamesterünk úgy kipihente és teleehette magát délutáni érkezéséig, hogy égett a vágytól, hogy már a leves kanalazásakor táncmulatságot szervezzen, majd ezt 10 percenként megismételje. Kidőlt elég gyorsan mindenki. Éhesek voltunk. A kifizetett étel 80 %-a kárba veszett. Ő viszont rendkívül jól szórakozott.

Aztán vannak, akik jól el tuják adni magukat, még szórakoztatóak is, irányítani is képesek, csak éppen azzal nincsenek tisztában, hogy is néz ki belülről egy esküvő. Ugyanis megvan a normál ritmusa, amit vétek felborítani, mert csak úgy működik és kész. No, ezért nem igazán alkalmasak a moderátorok, tolmácsok, illetve műsorvezetők (akiknek egyébként nincs esküvős tapasztalatuk) ceremóniamesternek.

Van persze az a típus is, aki kívülről nézve tökéletesnek tűnhet: mézesmáz a vendégekkel, szervezkedik elvileg szorgalmasan, csak éppen a mi oldalunkról szemlélve egészen más a helyzet: vagy nem foglalkozik velünk és így akadályozza a munkánkat vagy (és ettől mindig úgy elkeseredek) a hátuk mögött szidja a párt, mint  a bokrot.

Feltűnhetett nektek, hogy inkább ceremóniamestert emlegetek, mint vőfélyt. Nos, ennek az az oka, hogy eddigi pályafutásom alatt talán nagy nehezen két klasszikus vőfélyt tudnék mondani, akivel valóban egymásra hangoltan tudtunk dolgozni. Nem amiatt, hogy tőlem távol áll ez a stílus (távol áll, de nem az én esküvőm. :) ). Hanem amiatt, hogy egy modern gondolkodású, minél kreatívabb képekre törekvő fotós bizony nehezen érti meg magát egy alapvetően régimódi gondolkodású kollégával. Nem sértésként szánom azt a szót, hogy régimódi. Ugyanott kivétel nélkülinek gondolom, a vőfélyek hagyományokra épülő szerepe, mentalitása az egész esküvő menetére, az esküvővel kapcsolatos minden elképzelésre kihat. Más világban élünk, nagyon. Más mozit nézünk. Más mozit álmodunk. Tényleg. Így van ez akkor is, ha alapvetően jó fej és még esetleg segítőkész is. Én nem tudom igazán értékelni az ő hagyománytisztelő vezényletét, ő pedig elképzelni sem tudja az én nem hagyományos képeimet… Teljesen őszintén a helyzet az: nem illünk egymáshoz. Az elmúlt évek konklúziója az sajnos, hogy a vőfélyek, akikkel eddig találkoztunk (tisztelet a kevés kivételnek) valahol 25 évvel ezelőtt járnak szemléletben. (Lefordítva: ahogy esik, úgy puffan, lényeg, hogy a műsor menjen, és megy is kontrollálatlanul általában.) Ez nekünk pedig probléma. Mert ti nem egy 25 évvel ezelőtti szemléletű fotósorozatot vártok el tőlünk! Ugye?

Ne dőljetek be, kérlek, annak sem, hogy egy DJ lehet egyszerre ceremóniamester is. Nem szakmája, nem dolga! Többnyire nem is működik a legjobb szándék ellenére sem! Mi sem próbálunk egyszerre fotózni és videózni is nektek, pedig ott a mindkettőre alkalmas gép a kezünkbe, ahogy a DJ-nek a mikrofonja.

Persze a DJ segítsége még mindig hasznosabb mindenkinek, mintha egy ceremóniamester levegőnek néz minket.

Az együttműködés ugyanis kulcsfontosságú és a jó együttműködés mindannyiunk érdeke, hogy aztán – ismétlem – vidáman távozzunk. :)

juditbalint-48

A végére álljon itt egy tanulságos történet arról, mi történik, ha hiányzik az együttműködés, ezt már meséltem, de leírom újra, mert ékes példa.

A párral mindig megbeszéljük, hogy a szertartás alatt a vendégek csak a helyükről fotózhatnak, a ki- és bevonulásnál lehetőleg mellőzzék a mobilok villogtatását. A CM tudja erről hatékonyan tájékoztatni a vendégeket.

Most is udvariasan megkérem a CM-et, hogy mondja el a köszöntésnél ezt a vendégeknek. Mire ő, jó-jó, de azért ez nem annyira fontos, nem? Nem fog itt senki sem fotózni. Mondom udvariasan újra, hogy de, fontos. Légyszi, mond el. Nem teszi. Én meg nem tehetek ellene semmit.

Templomból kivonulás, szűk hely a padsorok között, oldalt semmi, tolatás kifelé, filmes kolléga mellettem, épphogy elférünk (Zoli és a többi filmes már meg sem kísérelt odahelyezkedni.) Vendégsereg előkapja a mobilját, mini fényképezőjét, kitartják a sorból, sőt néhányan ki is lépnek. Mi látszott? A masinák? Szép számmal. A párból semmi. Még mindig kulturáltan hallgatunk és küzdünk, mire látom, hogy a menyasszony megáll. Közli a vendégekkel dühösen, hogy azonnal hagyják abba, mert nem tudjuk végezni a munkánkat és nekik nem lesznek képeik. A vendégek megszeppentek? Nem! Értetlenül néztek és még készítettek vagy 10 képet, biztos, ami biztos. A CM-nek leesett utána, hogy nekem volt igazam? Nem… továbbra sem értette a problémát… ez a nagy baj! Bizonyára eztán sem tett eleget ilyen jellegű kéréseknek, esküvőket viszont lelkesen vállalt. Mi lett a képekből? Ami sikerült. Egy jó CM-el nem kerültünk volna ebbe a helyzetbe.

rokusfalvy-birtok-eskuvo-fotok-82

Lehet egy barátom a ceremóniamesterem?

Nagyon sokszor halljuk tőletek, hogy áh, majd megbízzuk az egyik ismerősünket, hogy segítsen, mert ő

… szeret szervezkedni

… jó a beszélőkéje

…sok esküvőn volt már stb.

Nos, az eddigi pályafutásunk során talán egy olyan példát tudok mondani, amikor ez valóban működött, de ott is voltak azért botladozások. Egy barátotoknak, vendégeteknek nem dolga, nem szakmája, hogy a ti esküvőtöket vezényelje. Egyrészt azért ez felelősségteljes feladat, nem biztos, hogy mer nemet mondani, de tudnotok kell, ez sokkal nagyobb kérés, mint amilyennek látszik. Másrészt attól, hogy valaki jó dumás még nem biztos, hogy alkalmas arra, hogy levezényeljen egy esküvőt, különösen, ha valójában semmi köze az esküvőkhöz. Belülről ugyanis másképpen működnek a dolgok, mint amit ti kívülről (mondjuk vendéggént) gondoltok vagy láttok.

Ui: estére a legjobb barát is elveszti a fonalat… :) (Tudom, két barátnőm esküvőjét is fotóztam… és nekünk ez a hivatásunk…)

Ti is kelletek!

A legvégén azért hadd jegyezzem azt is meg, hogy hagyd is dolgozni őt. Kerültünk ugyanis már olyan helyzetbe, hogy ő szegény kiválóan végezte volna a munkáját, de a pár azt mondta neki, nem számít, hogy a vendégek 90%-a (ők maguk is) egész este a sötét teraszon iszogat, a táncparketten meg 2 ember van. Az vajon számított volna, ha mi nem próbálunk még a fejünk tetejére is állni, hogy valami mégis legyen az esti képeikből  (egy kukk sötét teraszon ugyanis viszonylag gyorsan kimerül a fotótéma…)?

Összegezve:

  • Bár látszólag a CM nincs befolyással a fotóitokra, a gyakorlat azt mutatja, hogy nagyon is nagy szerepe van benne, ahogy az egész esküvő hangulatának befolyásolásában is.
  • Fontos, hogy olyasvalakit válasszatok, aki valóban jártas az esküvőkben és, aki tényleg segíti azt, hogy az esküvőtök minden szinten gördülékenyen működhessen.
  • Ez a valaki passzoljon hozzátok és az esküvőtökhöz is.
  • Ne csak megbízzátok, bízzatok is benne és engedjétek, hogy végezze a dolgát.

Sokatok félelme, tudom, hogy egy ceremóniamestercsak piszkálja a vendégeket, és az majd milyen kényelmetlen lesz nekik, hogy esetleg túl harsány lesz. Ne féljetek! Egyrészt a vendégek értetek vannak ott, nincs min megsértődni, ha részvételre bírja valaki őket, másrészt meg ma már nagyon sokféle lehet egy ceremóniamester vagy éppen vőfély személyisége is. Biztosan megtaláljátok azt, aki leginkább illik a tiétekhez és a vendégeitekhez.

Sikerülhet nélküle is nagyon jól a nagy napotok, de ha mehettek biztosabbra, akkor miért választanátok a bizonytalanabbat, ha már egyszer ennyit készülődtetek az esküvőtökre?

Szóval, hajrá!

(Kérdezzétek a fotósotokat és videósotokat, kit javasolnának, mert elfogultság nélkül mondom, sokat tudnak ebben segíteni nektek, mi belülről sokmindent másképp látunk.)

gabisam-eskuvo-kreativ-14

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...
CLOSE MENU .... .... ....