Római utazás: 5 éves a Fénylabor

Ma pontosan 5 éve, hogy először fotóztunk esküvőt. Ezt a napot ünnepeljük a Fénylabor születésnapjaként, hiszen valójában ekkor született meg mindaz, ami az elmúlt években végigkísért minket. Ismeritek a történetet, ezért mára nem egy szokványos összefoglalót hoztam nektek, hanem a római utazást tartogattam ideáig, persze kiegészítve azzal a sok gondolattal, ami 5 év után az ember fejében kereng, hiszen óhatatlanul húzunk egy mérleget ilyenkor.

Mielőtt belekezdenénk: Sylva, Ata, kívánunk nektek még nagyon-nagyon sok boldog évet az 5. házassági évfordulótok alkalmából! Köszönünk mindent! :)

Szóval… hogy is van az a mérleg?

Vannak rossz pillanataink. Rossz hetek, hónapok. Vannak ajándékok. Olyanok, amiket egyből és olyanok is, amiket csak jóval később ismerünk fel. Ebben az évben egy nehéz lecke a miénk… legalábbis az enyém biztosan: meg kell küzdenem az emberekbe vetett igencsak oszladozó hitemmel. Zolinak is, csak kicsit másképpen. Mindjárt elmagyarázom, hogy jön ez ide. :)

 

Tavaly elkezdődött egy folyamat bennünk, ami arra irányul, hogy tanuljuk meg tiszteletben tartani önmagunkat és a magánéletünket is, ne csak az ügyfeleinket és a munkánkat. Mára eljutottunk odáig, hogy havonta egyszer legalább egy fél napot teljesen munka nélkül töltünk, voltunk nyaralni és újra úgy is igent mondunk dolgokra, ha abból csupán örömünk származik, nem csak üzleti előrelépésünk. Rengeteg minden átértékelődött emiatt. Talán éppen ennek köszönhetően fogékonyabbak lettünk a jóindulatra, az együttműködési szándékra és érzékenyebbek arra, ha valaki szórakozik az időnkkel és a bizalmunkkal. Eddig sem szívbajoskodtunk, de most tényleg tudunk nemet mondani, de sokkal nagyobb igeneket is. Nem az egónk növekedéséről szól ez, nem arról, hogy mi aztán akkora istenek vagyunk, hogy válogathatunk a munkák közül! Egyszerűen arról, hogy a jót szeretnénk beengedni az életünkbe. Szűrünk és szűrni is fogunk. Nem azért engedhetjük ezt meg magunknak, mert a világ legmenőbb fotósai vagyunk, hanem azért, mert boldogok szeretnénk lenni. A mi munkánk nem egy kilóra megvehető szolgáltatás, hiszen az emléket, a szeretetet, az embert hogyan lehetne kilóra mérni?! Akik úgy gondolják, hogy ez így megy, azok inkább ránk se gondoljanak! Örömöt adni akkor tudunk, ha bennünk is rendben van minden, ha köztünk és köztetek rendben van minden. Mindig rácsodálkozom, hogy ilyenkor mennyire más, mennyivel erősebb dolgok születnek! Öregszünk. Nincs pazarolni való időnk és energiánk többé! Kapjuk is persze a pofonokat emiatt, tudom én, hogy borzasztóan nehéz elviselni a másik oldalon, ha valaki szabályokat állít és számon kér, és azt mondja, hogy amit szeretnél, azt nem teszem meg, mert elegem van abból például, hogy ezért te semmit sem akarsz tenni, csak elvárásaid vannak. Mindez nem csupán az ügyfelek kapcsán igaz, hanem a szakmában úgy általában is.

 

 

Miért is írom éppen ezt a bevezetőt a római úthoz? Mert Csilla és Bence a visszaigazolása számunkra annak, hogy nem mi vagyunk „helikopterek”. (ismeritek ezt: itt mindenki hülye, csak én vagyok helikopter? :) ) Ha mindannyian figyelemmel, szeretettel és tisztelettel fordulunk egymás felé, még csak a gondolata sem merül fel, hogy valami nem lesz jó, hogy ez megéri-e bármilyen szempontból, hogy akarjuk-e…. Hogy abban a pillanatban egyik félnek sem számít pl. ha rugalmasnak kell lennie, ha többet kell valamiért tennie, vagy éppen több a megvalósulás anyagi vonzat. Ez a legnagyobb lecke számomra az elmúlt évekből. Számot kell vetnünk magunkkal és a világgal. Boldog vagyok, hogy ezt éppen most tehetem meg. Boldog, hogy fel tudom most mutatni példaképpen ezt az utazást és képsorozatot a margójára mindennek.

Csilláékkal a kapcsolódásunk jóval korábban kezdődött, mint ahogy először ténylegesen kapcsolatba kerültünk. Nyilván nem véletlen, hogy két számunkra nagyon fontos sorozat volt az – ahogy később kiderült – amik által Csilla megszerette a munkánkat: a toszkánai és a milánói fotózás. 2015 júliusában kaptuk az első levelet tőle. Még nem tudott szinte semmit az esküvőjükről, csak azt, hogy lesz és azt mindenképpen velünk képzeli el, ajánlatot kért. Aztán hosszú csend következett, bevallom én úgy gondoltam, hogy elengedték a dolgot és mégsem minket választanak, nem bosszantott, egyszerűen tudomásul vettük és kész. Majdnem egy évre rá hívott fel, hogy most már tényleg körvonalazódnak dolgok, frissítsük a csomagot. A helyszínük nagyon nehezen realizálódott (nem miattuk), így egyszerűen nem tudtuk fixálni az időpontot. Jók a megérzéseim általában, tudni szoktam, hogy ki, mikor és miben kamuzik vagy időt húz. Most szemernyi kétségem nem volt, hogy ez tényleg nem rajtuk múlik. Egy percig nem fordult meg a fejemben, hogy hagyjuk ezt, erre nekem nincs időm és türelmem… pedig akár gondolhattam volna ezt is. (van, hogy szoktam, ez nem titok.) Csilla pedig nem várta el, hogy tartsunk minden lehetséges dátumot nekik – ahogy egyébként sokan igen… – , mindössze annyit kért, szóljunk azonnal, ha más jelentkezik, mert ők nem szeretnének lemondani rólunk, de olyan dátumra nem tudnak foglalni, ami a helyszín miatt nem biztos. (Később derült csak az is ki, hogy ők annyira biztosak voltak ebben, hogy eszükbe sem jutott mástól ajánlatot kérni sem.)

Július közepén aztán végre személyesen is találkozhattunk! Noha még mindig lebegett egy kérdőjel a dátum kapcsán, úgy döntöttünk, előre lépünk egyet. Nem kellett 10 percet beszélnünk ahhoz, hogy tudjuk, felőlünk akár háromszor is változhat ez a fránya időpont, nekünk ők megérnek annyit, hogy kockáztassunk. Miért? Teljesen „egyszerű” okból: meg volt bennük az emberség, a tisztelet, a szándék és hajlandóság arra, hogy ebből a lehető legjobb dolog szülessen, és tudták, hogy ezért nem csak nekünk kell tenni, hanem nekik is, mert ez egy társasjáték. Ez pedig nekünk mindennél fontosabb. (Csilla azért megijesztett azzal, hogy nagyon aggódik, és a szívére vesz mindent, ma már én aggódom érte emiatt kicsit, de rajta vagyunk, hogy lazítsuk az izgulást. ;) )

Hogy jutottunk Rómáig?

Már ekkor felvetődött, hogy imádnak utazni, és olyan jó volna ezt valahogy belecsempészni a fotózásba is. Persze ilyenkor a legelső dolog, amit mondunk, hogy menjünk akkor és utazzunk! Ettől a párok többsége megszeppen és valami egyszerűbb és kevésbé klassz irány felé tendálnak. Szerintem rögtön a százezrek villognak előttük, amit „néhány képért fel kellene áldozniuk”. Hazugság volna azt mondani, hogy külföldre utazni és ott fotózni olcsó móka. Nem az. Kétségtelenül sokkal többe kerül, mintha a Városligetben sétálnánk. Nem feltétlenül százezrekbe persze, hiszen ma már egy kis ügyességgel nagyon jó ár-érték arányú utazásokat lehet összeállítani és beszéltünk már többször arról, hogy a fotós sem drágább ilyenkor, akkor sem, ha ténylegesen többet dolgozik.

Miért éri meg mégis mindenkinek? Olyan kaland ez, ami felejthetetlen. Ezt az élményt nagyon nehéz elmagyarázni azoknak, akik nem élték át. Még a fotózkodástól irtózók számára is olyan emlék, ami örökre mosollyal kíséri el őket. Honnan tudjuk? A leveleikből. Meg abból, hogy milyen ma is a kapcsolatunk velük. Nekünk miért éri meg? Pontosan ugyanezért. Ezek az utazások feltöltenek bennünket szakmailag és emberileg is. Ez többet ér a kézben fogható pénznél. Ráadásul mindannyian valami egyedi, különleges fotósorozat birtokosai leszünk, amit büszkén mutogathatunk!

 

 

Jaj, szóval Róma… nem is tudom, hogy jött elő ez, de úgy emlékszem, Csilla vetette fel, mi pedig hárman (Bencével és Zolival) nagyon jó ötletnek találtuk. Mi hárman ugyanis még nem jártunk ott, de nagyon szerettük volna régen megnézni. Ráadásul van ennek az utazás szeretetén kívül más személyes kötődése is. Csilla és Bence ugyanis történészként végeztek mindketten. A történelem ilyen lenyűgözően sűrű kivonata pedig kétségtelenül tökéletes választás. A római vacsorák alatti beszélgetéseinkből pedig az is kiderült, hogy fontos számukra a vallás is. Szóval Róma több szempontból is nagyon adta magát!

Van az úgy azonban, hogy beleéljük magunkat egy jó ötletbe, aztán nem valósul meg. Nos, ez velük ismét nem így volt. Tényleg tettek azért, hogy valósággá váljon az álom!

Aztán úgy elreppent az idő, hogy már a reptéren is ültünk együtt. Persze mindig van Murphy az utazásoknál: most az volt, hogy szépen elterveztük, az érkezés napján fotózunk egyet a Colosseumban és a Forum Romanumban, mert aznap ingyen volt a belépés, ami szuper és elvileg tökéletes fényviszonyaink is lettek volna… hát 1,5 órát késett a gépünk… és amíg nálunk itthon ragyogóan sütött a nap, Rómában esett.

Persze, ne higgyétek, hogy ez meggátolt bennünket. Csupán enyhén sötét volt, fáztunk és az orrunk előtt bezárták a Forum Romanumot, de ennek köszönhetjük, hogy betévedtünk a meseszép, lila akácos kertbe! Szóval minden rosszban van valami jó, ugye? Na jó, a borús időben nem volt semmi jó… :) Az időjárás ezzel annyit ért el, hogy másnap reggel úgy felöltöztünk, hogy egy óra múlva szakadt rólam a víz. Node hajnalban hideg van, nem?

Apropó hajnal… rengetegen kérdezitek, hogy lehetséges, hogy nincs senki rajtunk kívül a Spanyol lépcsőn és a Trevi kútnál? Mi sem egyszerűbb: hajnalban mentünk, amikor a város még alszik, a nap pedig éppen felkel. Zoli nagyon cuki volt, mert felfedeztük, hogy minden ilyen helyen van webkamera és előtte napokig nézegette, mikor, hol, mennyien jönnek-mennek.

Így lehetett abban is részünk, hogy a reggeli kávénkat tökéletes kilátással a kútra, tömeg nélkül ihattuk meg. Akkor már jó volt szusszanni egyet. Csilla fő kívánságait megvalósítottuk, onnantól enyhült már tét.

 

Igazából minden olyan kiegyensúlyozottan ment. Rábíztuk magunkat arra, hogy megcélozva egy irányt majd elénk tárulnak a lehetőségek, és így is volt. Egyetlen ponton akadtunk fent: Csilla kinézett egy fotót, amihez kellett volna nekünk egy igazán hangulatos kávézó, fa asztallal. Lehet, hogy mi voltunk elképesztően bénák, de kb. 2 órát köröztünk reménytelenül, mire végül visszatértünk a legelső helyre, ahol aznap reggel voltunk. Ez volt az egyetlen mélypont. Ráadásul ez sem volt értelmetlen, mert istenit ebédeltünk egy eldugott, főleg helyiek által látogatott büfében, és visszatérve az origóhoz, megkóstolhattuk a város egyik legfinomabb fagyiját! (Csakhogy mennyire bamba elsőre az ember: ugye reggel már jártunk ott, de senkinek sem tűnt fel ez a szuper kis hely igazán… pedig le is fotóztuk…) Ez aztán újra feltöltött bennünket.

 

Annyifelé jártunk és olyan sok időt töltöttünk együtt, hogy egyszerűbb csak felsorolnom a kedvenc dolgaimat: a közös vacsorák hulla fáradtan (akkor is, ha az ételt nem mindig választottuk ki jól… :D ), az ébredező Róma, a naplemente a Vatikánnál glóriával, a rózsaszín Vespa, az, hogy Bence sokat beszél (és mindenki római „idegenvezetőnek” nézte), az első közös reggeli kávé a Trevi kútnál, a képeslap (amihez nem sikerült postaládát találni, de az egyiket nekünk írták, így a reptéren visszafelé célba ért…), a lila akácos hotel a reggeli fényben, hogy az időjárás megkegyelmezett nekünk, az az isteni búcsú reggeli az állomáson, a Viktor Emanuel emlékmű, ahol nem lehetett leülni…

 

Legfőképpen viszont az a figyelmesség, amit Csillától és Bencétől kaptunk, kapunk. Arra emlékeztetett folyton, hogy ilyen látszólag kis dolgon áll vagy bukik minden. Valójában viszont ez egyáltalán nem kis dolog. Az emberek többsége képtelen megadni ezt a többi embernek. Nem volna pedig nehéz: mindösszesen egyetlen pillanatra a másik helyébe kellene hozzá képzelnünk magunkat. Átgondolni, hogy az ő oldaláról milyenek a dolgok.

Ez az a lecke, amit 5 éve tanulunk. Ezt szeretném most írni az 5. születésnapunk margójára is. Tudom ezt már rég, hiszen ennek jegyében telt a legeslegelső esküvőnk is, de hajlamos vagyok újra és újra elfelejteni. Mi sem tudjuk ezt mindig megadni másoknak, sőt magunknak sem, de ha sikerül, abból csodálatos dolgok születnek. Azok a hétköznapi csodák, amik megszületnek körülöttünk gyakorlatilag mind ebből gyökereznek ki.

 

 

Álljatok hát meg egy pillanatra mielőtt követelnétek, számon kérnétek, elvárnátok bármit is a másiktól, a világtól! Gondoljátok át, hogy ti vajon tettetek-e azért, amit követeltek? Adtatok-e a másiknak? Adtatok-e figyelmet? Olyan figyelmet, ami nem csak az önös információk és hasznok bezsebeléséről szól, hanem arról, hogy meglátod és figyelembe veszed őt magát is, akkor is, ha kvázi üzleti kapcsolatról van szó. Elsősorban ugyanis emberek vagyunk. Érzésekkel. Bárki bármit is mond, ennek mentén cselekszünk és értékelünk mindig. Hogyha a megfelelő húrt pendíted meg – és akkor még egyszer: ehhez csupán egy kis figyelmesség szükséges – akkor bármit elérhetsz úgy, hogy közben a másikat is boldoggá teszed.

 

A fotózás fokozottan erről szól: ha nincs kölcsönös figyelem, lélektelen droidmunka lesz belőle. Ki akarna droidmunkát végezni vagy egy droiddal fotóztatni? Én biztosan nem!

Persze hazugság volna azt állítani, hogy amit írok, nem idealizmus kicsit. Tapasztalom naponta, hogy az, mert sokkal nehezebb a gyakorlatban alkalmazni, mint hinnénk. Főleg, amikor ilyen rohanó, mindenkin keresztül tipró, áligazságokra, áleszmékre épült világ vesz minket körül. Azt is tudom azonban, hogy nem megvalósíthatatlan: sokszor sikerült az elmúlt 5 évben és sikerülni is fog. Hány évig? Nem tudom. Lesz-e még 5 év? Nem tudom.

Tanulunk. Most éppen megtartani a hitünket. Magunkra is rászólni, ha dühösek, kiábrándultak vagy igazságtalanok vagyunk.

 

Ficergünk, ki-kikacsintunk másfelé, mert nehéz megbirkózni a valósággal. Márpedig 5 év után semmiféle illúziónk nincs a piaccal kapcsolatban: tele van tévhitekkel, acsarkodással, magán hordozza az esküvők rózsaszínnek hitt kis ladikja a világ összes szennyét. Tapasztaljuk, érezzük a csúfságait, de persze a szépségeit is. S bizony mennyi szépség is van ebben a szakmában!

Van, ami sosem változik: hogyha látjuk a szeretetet, a figyelmességet pontosan azokká a lelkes, akadályokat nem ismerő kezdőkké válunk egy szempillantás alatt, akik az első esküvőnkön voltunk. Amíg ez él bennünk, itt leszünk. Jobb ugyanis bármilyen drog mámoránál az az érzés, amikor adni tudsz, amikor benned van a képesség, hogy boldoggá tedd a másikat és ezt tudod is használni.

Köszönjük mindazoknak, akik ebben az 5 évben megtanítottak bennünket erre! Csillának és Bencének most különösen, mert ők emlékeztettek minket a LÉNYEGRE!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...
nincsenek hozzászólások
Hozzászólás

Szólj hozzá! *

*

CLOSE MENU .... .... ....